Duna utca

(családvers)

és lehet,
én mégiscsak a Duna utcában
voltam egész életemben
a legboldogabb.
öten laktunk két szobában,
s apám sosem tudta
nyugodtan megcsókolni
anyámat. mi néztük
őket mindig,
talán ezért nem is csókolta
sokszor.
anyám szájáról hiányoztak
ezek a csókok,
de én szerettem hallani
a másik négy ember szuszogását.
a nagymamának minden este
kinyitottuk a rekamiét,
és én ha féltem,
átlopóztam, hideg talpakkal
hozzá bebújtam,
és én féltem,
főleg az éjszakák közepén.

költözés, doboz, pakolás, zsinór,
körbekötni életünket,
a ruhák közé hajtogatta anyám
az emlékeinket.
betegen, lázrózsákkal,
tüdőgyulladással
költöztünk át az új lakásba,
ami ház volt,
de mi megszokásból, dacból,
vagy csak helytelen
nyelvhasználatból
(szintaktikai undor)
lakásnak hívtuk.
az új lakásban még hetekig
nem voltak bútorok,
kibelezett ágyak
matracain aludtunk,
és még sokáig visszajártunk
a Duna utcába
nézni a tv-t,
vasárnapi gyerekműsort,
mert az új lakásban,
illetve ott a tetőn,
nem volt még
antenna.
minden vasárnap délelőtt
autóba ültünk,
az anya helyére tettük a tv-t,
és a régi lakásban mesét néztünk
egy kéményseprőről.

én mindig szerettem volna
megnézni, milyen
az,
amikor a kéménymélybe
ólomgolyót engednek,
mert az új lakás
kéményépítésekor
mesélte a Gergő bácsi,
hogy úgy lehet
kibaszni
az akadékoskodó megrendelővel
a kéményrakásnál,
hogy a kéménymélybe
egy kalapot is beleépítünk,
aminek a teteje négybe van vágva,
így az ólomgolyó
átmegy és vissza is jut
keresztül rajta,
ha ellenőrzik,
de a füst,
a füst
az
kérem szépen odalent marad,
elárasztani a kályhát, a szobát,
orrlyukakat.
ehetik saját füstjüket,
rághatják csipkésre:
rábasztak.

Anti bácsi meg csak nevetett
s mesélte:
szerencsét hozna a családnak,
ha valamit,
használatlan holmit, vagy épp
mi kedves nekünk,
beépítenénk a házba.
valami oda nem illőt.
de anyám szót értett a munkásokkal,
mert építésznek tanult,
s apám szót értett a munkásokkal,
mert ugyanannyi téglát pakolt mint ők,
mert ugyanannyi pálinkát ivott meg mint ők.
és én nem értettem még a szavakat,
amikkel szerelmes levelet
írtam az egyik
munkásnak
és a levelet meg egy téglát
dugtam a párnája alá.
még rosszul írtam le, hogy
szeretlek,
mert még nem tudtam
rendesen írni.
pedig akkor még tudtam
rendesen érezni.
Anti bácsi meg csak nevetett,
s végül a pincepadlóba
betonozáskor
egy csavarhúzót dobtunk,
a nappaliban meg a parketta alatt
egy sörösüveg lapul.
és én szentül hittem,
hogy a beépített holmiknak
jelentése van,
hogy miért épp a pincébe a
csavarhúzót és miért
épp a nappaliba a sörösüveget.
lehet volt is
nekik.

és lehet,
én mégiscsak a Duna utcában
voltam egész életemben
a legboldogabb,
pedig aztán egy másik utcában
Attila
olyan ügyesen szorította
mellkasára mellkasomat,
porszagú hideg parkettán,
hogy azt hittem, ez
nagyobb boldogság
mint bármi más.
aztán túl sokan és
túl erősen, aztán túl gyengén
szorítottak,
a bőröm is feljött,
a csontom is kilátszott,
végül már nem szorított
senki, és Attila
kedve is elment
az újraszorítástól.
kifogyott belőle a
dühös, lázongó szorongatás,
vagy csak engem nem tudott már úgy
megszorítani, ahogy más lányokat,
ahogy azt én is szerettem volna
tőle.

albérletből lakásba,
lakásból bérelt szobába,
szobáról szobára
költözni évenként,
mint aki ráér csomagolni,
költözés, doboz, pakolás, zsinór,
körbekötötték az életemet,
a ruhák közé hajtogatta anyám
az emlékeimet,
betegen, lázasan, gyulladással
költöztem át az új lakásokba
új karok közé,
új ölelésekbe,
és ha sírtam, s az a
másik,
aki épp mellettem volt,
velem kiabált,
csukott szemhéjamon
szemeim kirajzolták
a Duna utcát,
ahol boldog voltam,
mert sokáig nem is ismertem
az én négy emberemen kívül
más embereket.
ahol a lépcsőházban
a lifttel szemben
kis rakodóterünk volt,
mintegy tárgypihentető gyanánt,
s mi összecsavart szőnyeget
tartottunk ott
meg biciklit,
zöldet és félbehajthatósat,
ahol este féltem
egyedül a fekete folyosóra
kilépni,
de kiléptem,
mert jó volt félni,
mert utána meg lehetett nyugodni,
megnyugtatták a gyereket.
ahol a teraszkorlát
egybeöntött betonból volt,
és apám
minden nyáron felfújta nekünk
a németországi gumimedencét.
pancsoltunk,
én a kiürült samponos flakont használtam
távcső gyanánt,
pucéran fürödtünk,
pucér volt az ég is,
nyáron nekem minden nap vasárnap volt.
és még lehetett nevetni meg örülni,
mert gyereknek lehet mindig
mindennek örülni
és akármit kinevetni, mert
rámondják, hogy
jaj,
még csak gyerek.

 

HÍD, 2009/2.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s