Esküvő

Fejemre tették a fátylat,

dobbantok két lábbal

szép sorban,

egyik láb

másik láb,

fejemre

két kézzel szórják

az áldást, pálinkát

öntenek szájamba,

mindenki kortyol

és sírnak, egymás után.

             Oldozd el istenem a fűzőt!

             Szorítja a hátamat,

             két kézzel kaparom

             a csokrom,

             véres lett, fáj a kezem,

             vigyenek el innen,

             kezdődjön már.

Áll az idő,

nem mozdul egy könny sem

apám arcán,

sikítanak az asszonyok,

rossz nézni a szájukat,

elvisznek, innen ma elvisznek,

sikítják az asszonyok.

             Apám arcára

             ráverték szögekkel

             a könnyeket.

             Csak egy hang

             szakadna már fel

             a torkán,

             legalább.

Anyám arcát ellepi a szégyen,

a magány: fiam mi lesz velem,

nélküled, ma férjhez ad apád.

Hullik minden oldalról

a libatoll, csirketoll,

nem tudok kitapogatni

egyetlen gombot sem

a ruhámon,

                         Levegőt! Levegőt!,

szögekkel mellemben,

nem is lépkedhetnék

könnyebben.

Körbetáncoltak,

hogy tudnék nevetni?

             Csak egy szó szakadna

             fel már apám torkából!

             Remeg az arcom,

             minden korty pálinkával

             visszacsúsznak a szavak.

Elvisznek! Elvisznek!

Síkítják az asszonyok.

Mintha egyetértésben temetnének

engem, – Hát a lányságod lesz oda! Ó!

Csak vinnének már.

             Nem látok,

             nem látom a lábaimat,

             nem emlékszem milyen

             cipőt adott rám

             ma reggel anyám,

             míg a tükörben

             néztem az orromat.

             Mosolyogtam,

             kipróbáltam minden,

             a mai napra készített mosolyt.

             Egyik sem illett rám.

             A ruhám, istenem, a ruhám

             olyan szűk,

             csak vinnének már!

Az oltárnál a pap

saját szavaiba harap:

             ahogy a jóisten…

             rendeltetett…

             könyörögjünk…

             tedd ide a kezed…

A fejemre tették a koronát.

Túl szűk, szorít,

görcsben áll.

– Ez a lakodalom!

A pap nem néz rám,

mondom utána a szavait,

nem érzem Goran kezét,

annyira szorítja az ujjaim.

Nem hallom a zenét,

Goran a ruhámra szorítja

mind a két kezét, nem érzek

semmit, csak a lüktetést.

             Szűk nekem a ruha, a fátyol,

             a fátyolon át nem látom

             Goran arcát,

             mi van, ha nem is hozzá adtak

             feleségül? Lehetne mellettem itt

             akárki más.

             Nem látom az arcát.

A trombitába törölközőt nyomtak,

apám leitatta a másik két cigányt,

félrehúzódva zenélnek,

a trombitás nem találja a fogást.

Nem megy le egy falat sem

a torkomon, olyan szűk

a nyelőcsövem is,

mintha fűzőt húztak volna rá.

             Mintha még mindig

             repülne

             minden oldalon a

             libatoll, csirketoll,

             nem látom a lábamat.

             Vigye már az ördög

             az éjszakámat!

             Mi lesz, ha elhallgat a zenekar?

 

 

Közelről a fátyol pont olyan,

mint mikor

az ember

egészen közelhajol

a szúnyoghálóhoz.

 

 

Látó, 2013/6.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s