Meztelenül lépek ki

az ajtón, ujjaimmal megérintem

az ajtó előtt lógó színes nylon csíkokat.

Az ablakot vastagon

benőtte már a jégvirág.

 

Belegyalogolok,

süti a talpaimat a hó,

lassan vörösödik felfelé

a két lábszáram, mintha valami

méreg indult volna el belőlük

a szívem felé, éles egyeneseken.

 

Hasra akarok feküdni,

de a melleimet féltem.

Fájna a hideg.

Úgyhogy inkább,

hanyatt fekve,

a hóba nyomom a tarkóm

és két kézzel söpröm

a hasamra a havat.

 

Lassan hűl a testem.

Kásásra olvasztja körülöttem

a havat,

hallani vélem az erek

apró roppanásait,

ahogy a vérem

kristályosra fagy.

 

 

Ettől kezdve

minden másnap, kilépek

a konyhaajtón és a hóba ásom

magam, pucéran.

Ivan meg minduntalan

jön utánam, nézi szemüvegben

a hóbuckát, ami alatt fekszek,

mindigvár harminckétpercet,

lehetőséget adva a hónak.

Aztán kiás.

Nem káromkodik,

egy szó nélkül feltöri

a jeges havat, lesöpör,

fölemelia kipirosodott

testemet, kicsit megdörzsöl,

aztán lepedőbe teker

és visszavisz a házba.

 

Minden nap,

ott a hó alatt,

megbánok valamit.

Így készülök

a mennyországra,

hátha ki tudom

nyittatni lassan,

ezzel a hideg bánkódással,

utat csinálva magamnak

a képtelenségbe.

 

 

Azért egy kicsit

mindig félek, hogy majd

Ivan egy nap,

míg a lapáttal a jeges havat

töri, nem fog vigyázni

és az arcomat is szétveri

szép lassan.

 

 

Irodalmi Szemle, 2013/2.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s