külFÖLD

a Puskinban sírtam először

pesten,

valami buta filmre ültem be,

nevetséges vígjátékra,

másra nem volt már jegy,

másra nem volt már pénzem,

és nevetett a moziban ülő

másik hat ember.

hosszú könnyeim

lecsúsztak arcomon,

a nyakamon végig

egészen a dekoltázsomba.

már sírva kértem a jegyet,

a kasszánál a nő nem nézett a

szemembe,

s ennek először végre örültem,

mert akkor még kerestem

a tekinteteket

pesten.

szerettem volna, ha bárki

megkérdi az utcán,

hogy mégis mi fáj?

vagy ha legalább néznek rám.

nekem évek kellettek, hogy

rájöjjek:

itt még

vendég sem vagyok,

hanem csak

társadalmi probléma

vagy egy

nemzeti zűrzavar tartozéka.

s egy problémának jobb, ha

nincsenek könnyei, szemei.

tűrni kell. (?/!)

 

a villamoson,

ha kanyarodik vagy

ha finoman fékez,

itt nem simulnak

a nőkhöz a férfiak,

nem érintik a vállukat,

nincsenek véletlen

egymáshoz hajlások.

pesten nem nézik

a férfiak a nőket,

pont úgy lesnek ránk,

mintha szégyellni kéne magukat,

mintha a nők nem tudnák,

mintha a nőket nem is kéne

nézni,

s csak a munkások füttyentenek

kötelességből

a nők után. pesten

furcsák a férfiak, és

furcsák a nők.

 

és én egy ideig hittem, hogy

vajdasági lányként

inkább vagyok érdekes,

mint félelmetes.

de a magyar fiúk hátrébb léptek,

ha megmondtam, honnan jöttem,

az egyetemen azt mondták rám:

szerb vagyok.

s először vicces is volt az ötlet,

kis fölényességgel ki is

nevettem tudatlanságukat.

 

egyszer egy pesti fiúval beszélgettem,

ő is, mint minden pesti fiú,

színlelt intelligenciával

próbálta menteni menthetetlen sármját:

okossággal próbálta takarni

szorongós tekintetében a dühöt.

megkérdezte, milyen volt élni a

háborúban,

s én meséltem neki

a számomra természetes

üres polcokról,

fátlan karácsonyokról,

játékos áramszünetekről,

detonációtól remegő ablakokról.

nézett rám, hosszan, mint aki

érteni akarja az érzéseket,

s megkérdezte:

te is öltél bosnyákot?

 

az egyetemen azt mondták,

hamisítom a papírjaimon

álló adataimat,

mert annak ellenére,

hogy a nevem

ékezet nélkül Terek

az útlevelemben,

én mégis

Teréket mondok.

nevettem:

szerbül ékezet nélkül írják,

de attól én még

ékezettel vagyok,

úgy ejtem.

azt mondták, rendőrt

kéne hívniuk, s ne nevessek,

inkább örüljek,

hogy ilyen elnézőek

velem.

mellettem egy

amerikai diák

kérte ki hallgatói jogviszonyát,

érdekes módon, nem fonetikusan

olvasva mondta ki a nevét,

s érdekes az is, hogy ebből

nem is lett baj.

 

aztán sírtam én szinte mindenütt pesten:

a Várban, a jégpályán,

a Hűvösvölgyben, a metrón,

a Libegőn, a Moszkva téren,

a Lánchídon, Zuglóban és Kőbányán

az Astoriánál esőben,

a Városligetben napsütésben.

a tekintetek mindig elsiklottak

mellettem, ebben a városban

nincsenek tekintetek,

ebből a városból nem lehet

kitekinteni, menekülni

kéne, de látni sem lehet innét

a kiutakat.

 

aztán lassan a hosszú könnyek

egészen rövidek lettek,

ma már úgy nézek szemekbe, hogy

nem keresek válaszul tekinteteket,

már nem nevetek ki

leszerbezéseket”,

megelőzendő:

nem mondom, honnan jöttem,

mert nem tudom, hová tartsak,

és hogy kihez tartozzak.

ők szeretnek választani,

lehet, én mégsem vagyok

magyar?

 

nekem már nincs szép

középzárt e betűm,

nekem kezd eltűnni az akcentusom,

csak pár beékelt szerb szó és

káromkodás

jelzi, hogy nem vagyok

teljesen magyar”,

rajtam már nem látszik, hogy

szakadt jugó vagyok,

rólam nem tudja senki, hogy

nem tudok vízum nélkül utazni,

s hogy az országhatáron

az összehajtogatott alsóneműmet

is darabonként átnézik,

rajtam már nem látszik,

hogy alig van a pesti élethez

pénzem, hogy dolgozni

a munkanélküliségbe fogok

jönni haza.

de rólam üvölt, ha

testem keresztbe feszül is,

hogy máshonnan jöttem.

 

 

már nem tudok belesimulni

a szabadkai tájba.

a lábnyomaimat

a sár is visszadobja.

már nem ismerem a főtér

minden négyzetméterét,

már nem tudom,

hány dinárba kerül

egy vekni kenyér,

egy liter tej.

itthon nem tudok örülni

a szerb üvöltözésnek,

és félek, ha férfiak

egymást verik az utcán.

 

már nem az enyém a kiserdő,

a puha levélsusogás,

zavar, ha nem tudok

hajnalban fél ötkor bárhol

sós perecet venni,

hogy a városi buszokra

több mint tíz percet kell várni,

hogy az épületek nem is

olyan magasak,

engem itthon is bántanak,

csak egy másik akcentus miatt.

 

nekem nincs saját hivatalos nyelvem,

és csak kevert kultúrám van.

már mindegy, milyen nyelven

kérem a kenyeret a boltban,

s hogy a szeretőm magyarul

mondja-e,

hogy kellenék neki.

nekem már mindegy, hogy

decemberben van-e karácsony,

s hogy hanyadikára esik újév.

nekem már mindegy,

nemzetileg hova sorolnak.

pedig jó lenne végre valahol

valóban külföldinek lenni.

 

One thought on “külFÖLD

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s