Olja dala

 

Nem szeretnék látszani.

 

Az ablakon nem látni ki

a vastag gázolaj párától.

Egy bolgár nővel

osztozom a konyhán.

Ha reggel az ablakhoz megyek,

már lép is ki az ágyból,

szalad a konyhába,

mosolyogni rám.

Mellém áll,

a vállamra könyököl és nézi

velem a füstöt.

Ez a bolgár nő boldog.

A reggeli szmognak is

örül.

 

 

Amióta itt vagyok,

hiába fürdök és

krémezem magam.

Karjaim lemoshatatlanok,

bőröm minduntalan

magába issza a szappant.

 

Reggelente a bolgár

mellett mosom a fogam.

fogmosás közben is mosolyog,

gyöngysor fogsorán

csak úgy csillog

a fogpasztahab.

 

 

Mintha folyton csak

egy határon várnék.

 

Úgy alszok el, mintha tudnám:

az éjjel közepén

bármikor indulhatok

vagy megérkezhetek.

 

Esténként a buszból nézem

a rezgő fényeket,

amiben emberek

indulnak haza, vagy

dolgozni.

Ajtók nyílnak és csapódnak

fáradt vagy kipihent

hátak mögött.

 

Itt nem alszanak mélyen,

a szemhéjak ráncának

repedésében

fekszik folyton

az álmatlanság.

 

Párizsban nyöszörög

a beton, ha átfut

fölötte a vonat.

Négerek vezetik a buszokat

és minden este megbánom,

hogy szoknyát vettem

fel.

 

Mintha ki akarna köpni

magából a város.

 

 

Munka után,

hazafelé a buszon,

mostanában mindig elalszok.

S a város, minden este

egyre kijjebbre lök magából.

 

Messzire visznek

ezek a buszok,

esténként én

egyre több megállót alszok át,

és a külváros különböző

állomásain ébredek.

 

Nem maradok sokáig

a város

egyetlen lakásában sem.

 

Felülír folyton valami.

 

Félek, hogy otthon

nem fogok elaludni

és tojás szemeimmel

repedtre bámulom a plafont.

 

Este az ablakból nézem,

hogyan hűl ki a város.

Zsibbadnak a karjaim,

tenyeremet az ablaküvegre

tapasztom, hogy legyenek

láthatóak a rácsok.

 

Nem tudom,

hogy a kezemben

hol ér véget a jóisten

és hol kezdődök én.

 

Elmenőfélben minden reggel.

Lassanként veszítem el

holmijaimat.

A táskám olyan felszerelt,

hogy

bármikortudnék

disszidálni.

 

Apám magyar volt.

Vagy lehet, hogy lengyel.

Mindig efelejtem,

olyan egyformák ezek.

Egy szavát sem értettem,

de minduntalan hozzám beszélt.

Hallgattam

apám dallamát.

Végül csak ennyi maradt

belőle bennem,

egy leutánozhatatlan

hanghordozás és

a siránkozás.

 

Az összes érzésem

egy-egy pillanat marad.

Nem tudom szavakkal

kinyújtani, feloldani magam,

hogy valahogy lassuljak,

s legyen időm

megfelelőbb tempóban

végignézni,

mit érzek.

 

Miket mondhatott nekem apám?

 

Az ember mindig oda kerül,

ott marad,

ahol semmi szüksége az életre.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s