Szarajevó

utaztunk.

nyár helyett télen,

mint aki ráér érzelmeskedni,

romantikus téli, tengeri

utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,

összekötni életünket,

a ruhák közé hajtogattam anyám

helyett az emlékeimet.

ostoba várakozással

léptem be a kölcsönlakásba,

régi karok közé,

régi ölelésekbe.

sírtam, s az a másik

csak hallgatott,

várta, hogy

oldódjon meg

magától minden.

.

s

én csak néztem, ahogy

leveszi fejéről a sapkát.

fázik az arca,

remeg a szája,

piros a szája.

hallgattam, bár

jobb lett volna

telebeszélni már az előszobát,

s

lassanként jutni a lakásba,

egyre beljebb. ültem az ágyon,

kesztyűben csíkokat húztam az

éjjeliszekrényre rakódott porba,

reggel az ropogott a fogaim alatt.

tél volt a városi estében,

levetkőztek a fák,

ablakból néztem, hogy meztelen

járdák várják

hasukra a havat.

pucér égő égett a fejünk felett,

alig világított,

ráncba szedte kontúros

vonásainkat.

néztem arcán a beszorult

árnyékokat, egy szó sem illett

a szájára, ujjam a bőrére illesztettem,

hátha ki tudom törölni a port

elfáradt ráncaiból.

esni kezdhetett volna

már végre

a hó.

.

a kölcsönlakásban

nem volt fűtés, az áram

egy égővel is alig bírt el.

a nyitott ablakban ültem,

lehunyt szemmel szívtam a levegőt,

s mosolyogva

képzeltem el:

a tengerről jött szelet

szívom le.

mosolyognom kellett.

pedig mérges voltam és hideg,

szeretőm meg folyton szégyellte

magát.

vártunk, túl sokat vártunk,

lassan elsavanyodott benne a

szerelem, megalvadt bennem a

remény.

.

a kölcsönlakásban

nem találtunk fát vagy szenet.

fáztunk, szeretőmet

nem érdekelte, hogy

félek: véreset fogunk vizelni.

jajveszékeltem, végül valahonnan

könyveket ráncigált elő.

mindkét tenyere fekete lett,

helyenként az arca is,

helyenként az enyém is.

be akart gyújtani

egy stóc könyvvel.

ettől olyan izgalomba jöttünk,

hogy csak álltunk

a porban úszó szoba közepén,

és nem mertünk mozdulni sem.

.

ültünk kócosan a padlón,

maszatos karokkal, alsóneműben

(túl sok könyvet tüzeltünk be),

a tenyeremet a tenyere

mellé illesztettem, mint

egy elcsúszott imádság, úgy

nézett ki az a két kéz.

néztem a szeretőmet, ahogy ott ül

mellettem, akkora csöndben,

hogy mindjárt

elsírja magát.

esteledett,

a város egészen fekete lett

az induló hóesésben.

.

aznap a piacon almát vettünk.

az árus megfogta a kezem,

és mormolt valamit vigyorogva,

mosolyogtam a szélben,

a fogaimra tapadtak a hajszálaim.

a szoknyámban töröltük meg az

almákat,

halkan haraptunk beléjük.

néztem a hullámzó piros tetőkkel

fedett látóhatárt, a kockakövet,

a billegő antennákat,

a galambokat, ahogy hóna alatt

vitte őket a szél.

mérges voltam.

ő meg folyton szégyellte

magát.

.

délután a kádban pancsoltunk,

én a kiürült kapcsolatunkat

használtam

erős érvnek a fürdéshez

és az ő tenyerét az enyém helyett

távcső gyanánt.

pucéran fürödtünk,

pucér volt az ég is,

és a végén csak ültük

a hűlésnek indult vízben, már

a hab is elolvadt körülöttünk,

beszélni sem lehetett, úgy szégyeltük

magunkat. minden pillanat egyre

hosszabb volt, és már nem lehetett

nevetni meg mindennek örülni,

nézni sem tudtunk egymásra,

annyira nem maradt mondanivalónk.

.

.

HÍD, 2010/7.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s