utoljára Dubrovnikban

(tengervers)

 

 

autóba ültünk mind az öten,

a tengerre indultunk

hajnalban. izgulós nyári

utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,

a csomagtartóra kötöttük életünket,

a ruhák közé hajtogatta anyám

a törülközőinket.

vigyorgó várakozással

járkáltunk nővéremmel

a szobában körbe-körbe,

anyánk arca egészen elfeketedett

az idegességtől, mert egy

bőröndbe nem fértünk be.

emlékszem, pizsamában vitt le

apám hajnalban,

és úgy tett az autó hátsó ülésére.

félig nyitva volt a szemem,

néztem a tömbházak

szürke körvonalát,

az antennák közt ült a reggel,

hóna alatt szunyókáló

galambokkal.

nővéremmel fejünket

a középen ülő nagymama

ölébe hajtottuk,

széles combjain újra elaludtunk,

szendvicses zacskókkal zörgött

anyám, apám

morgott, elforgatta a kulcsot.

 

ablaknak nyomtam az orrom

lefelé a szerpentineken.

kezemben reszketett a

karéj májas kenyér.

a nagymama imádkozott

minden félórában,

hogy el ne aludjon apám.

messzire csúszott az út

szélén a sok fa,

átrepülték az eget

a felhők,

már párolgott a reggel

a hegyek öléből,

egy-egy kanyarból már

látni lehetett a partot,

kiabáltam előre:

hahó! mellettünk a tenger!

anya, mindjárt odaérünk,

el ne engedd a kezem!

 

apám borostája kinőtt,

mire leértünk a tengerre.

nekem begöndörödött

a hajam,

anyám olyan fáradt volt,

hogy elaludni sem akart,

s ott álltunk mind az öten

a tenger szélén,

néztünk bele a nyugtalan vízbe,

néztünk mereven, de

nem láttuk benne magunkat.

 

a nagymamám akkor látott

tengert először életében,

és ettől csak hallgatni tudott.

szedegette a partra mosott

kagylókat,

nem mert a napba nézni,

szívta teli tüdőre a

sós

levegőt, és később, már otthon,

sosem beszélt a tengerről,

nem emlegette egyszer sem.

a nagymama szeme pont

olyan színű volt, mint a

tengervíz,

és ugyanolyan

sós könnyeket sírt

minden emlékére.

nézte ő is a végtelent,

a tengerkék szemeivel,

azt hittem, hogy

szomorú lett tőle.

pedig csak

csodálkozott.

 

és barnított bennünket a nap,

a parton apám feküdt a hasán,

anyám minden vizes

hajszála az arcára tapadt.

lobogott a körém tekert

törülköző,

apám mondta,

hogy itt a szélnek

saját neve van,

féltettem magamat ettől

a széltől, amit hívni is lehet

biztos, ha már egyszer

neve van.

féltettem magamat ettől

a széltől,

hátha kifújja belőlem

a lelkemet, a sirályokat is

messze vitte,

csapkodta kövekhez

a hullámokat, kagylókat

mosott ki vízzel a partra,

én apám háta mögé ültem,

hátha úgy meg tud védeni

ettől, kihúzta magát,

fújta a szakállát a bóra,

mögötte suttogtam:

apa, nézd: a tenger!

milyen közel jönnek a hullámok,

el ne engedd a kezem!

 

beleszerettem a parton egy fiúba.

mondta a nővérem, hogy

amit érzek, az biztos szerelem.

én örömmel elhittem, mert

csak azt tudtam róla, hogy az

mindig örökké tart.

mondtam is, hogy végre már valami!

vártam, hogy húzódjon az idő,

néztem a hegyoldalra épített

fogfehér házakat,

bennük akartam lakni,

és néztem a fényeket, ha

kificamodott estéken sétálni mentünk.

és én annyira el voltam

foglalva önmagammal, hogy

nem vettem észre semmit.

tőlem darabokra eshetett az ország,

szakadhatott a szerelem

a szüleim között, a nagyanyám

sírhatott a párnájára esténként,

múlhatott kényelmében az idő,

nem értem rá nézni,

hogy megy tönkre lassan

minden, amit egy gyerek

óvatosan felépíthet

magának.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s