Szibéria

(részletek)

Szerbia

 

 

1999 júniusában,

Párizsból hazafelé

a vonat folyosóján,

Ivan megmarkolja

a könyökömet és

tolni kezd

a wc felé.

Így ismerkedünk

meg.

 

Franciául sziszeg valamit

a nyakamba,

leheletének melegéből

érzem

mit akar.

 

Feljebb emelem

a szoknyám.

 

 

*

Ivan a semmiben lóg,

mint a ruhák rajta.

Csak a testemmel hajlandó

kommunikálni.

Hiába nevetek rajta.

 

Folyton magához szorít,

utána elenged és kiabál.

 

 

Nem tudom elviselni,

hogy otthagyjon

bármelyik állomáson.

Kutyaként követem,

egészen a hazájáig.

 

 

*

Szerbiába

vonattal érkezünk.

Ivan attól kezdve

nem enged maga mellől.

Bámulom a boltokat.

A nők jobban tetszenek,

mint a szerb férfiak.

 

A kirakatok üvegén

ott marad

minden lélegzetem.

 

 

*

Ivan, ha bárki köszön neki,

megszorítja a kezemet és

elfut velem.

Futás közben

folyton megbotlok.

 

A barátai nem szeretik,

ha éneklek vagy táncolok.

Csak a nylon harisnyáimat

bámulják, a beléjük

bújtatott lábaimat nézik,

körmükkel a vádlimon

feltépik

a vékony anyagot.

 

Minden harisnyámon

egy-egy szem

lefelé szalad.

 

 

*

Az ablakot mosom.

Ivan a lábaim közt

mozgatja a létrát,

kihajolok,

a létrával együtt

dől a délután.

 

Meg kéne kapaszkodni.

 

 

 

Két év késéssel

 

Szibériába

érkezek újra.

Mikorra már anyám

a kíváncsiságba

teljesen belefonnyad.

Hiába mondok neki

bármit a két év alatt

a telefonba,

nem ért,

nem hallgat végig,

recseg a vonal.

 

 

Miután leszállok

a vonatról,

anyám csak akkor

kezd el sírni,

mikor Ivan

a vonat lépcsőjéről

a peronra lép.

 

Akkor felzokog,

kereszteket hány rám

és szorongatja Ivan kezét.

Nem érti

Ivan, csak nézi,

erősen hunyorít

ezekre a kékre

eresedett kezekre.

 

 

Ivan szeme sajnos

barna.

 

 

2010 szeptemberében

 

 

Csak az ágyban van meleg,

de a paplan alatt félek.

 

A matrac olyan vékony,

hogy a padló

minden csontomat nyomja.

 

 

*

Ivan naponta,

délután négykor

leissza magát

és hallgat.

 

A véremet fagyasztja szét

ezzel a csenddel.

 

 

*

Ha megérzi a konyhában

a füst szagát,

talán

végre

elver.

 

 

*

Ivan hetente egyszer

a padlóra fekszik,

egészen a sírás határáig

csúszva kérlel:

ne szüljek neki gyereket.

 

Mintha egy büntetést

el lehetne így

kerülni.

 

Hetente egyszer

a homlokát nézem,

azokat a sűrű, sekély

ráncokat.

Nem tudok megígérni

semmit.

 

Pont a lábaim elé

fekszik, hogy lépni se

tudjak.

Ha megemelem

a talpamat,

már domborítja a

hátát.

Fekve alacsonyabbnak

tűnik és fennhangon

mondja, hogy ő

hagyja magát,

lépjem csak át nyugodtan,

menjek és keressek

olyan férfit,

aki gyereket csinál

majd nekem,

menjek, addig

majd ő itt fekszik

és végre

kipiheni magát.

 

*

Azt mondják, az apa jelenti

a gyereknek a hidat,

a külvilág felé,

abból a fekete, mély gyomorból,

amivé az anyák

a családot teszik.

 

Ha tudtam volna szülni,

fiam lett volna.

és mélyre nyeltem volna őt,

sokat ittam volna rá,

hogy víz alá merítsem azt

az utolsó, ingatag hidat is.

 

 

Szibéria

 

 

Nekem a szépség Szibéria.

 

Nem tudom elképzelni

az álomba-fagyott,

szenet evő embereket,

a vérző tenyerű

munkafoglyokat.

 

Szibéria nekem

csak az a puha végtelen,

ahol nem lehet félni,

hiába próbál az ember.

Nagyanyám dunnái

és az öröm, ahogy

alvás közben

a meleg, kövér testéhez

tapadhattam.

 

Jóleső közelség,

ami megvéd a létezéstől.

Itt megvakulsz,

ha nézed a végtelent.

szeretnél a hó alá bújni,

nincs az a fagy,

ami kitikkaszthatná a lelked.

Apró kristályokat építenek

a fokok a kezedben

folydogáló vérből.

 

 

 

Csak az éjszakáktól félek.

Újabban nappal

sokkal jobban alszok.

Főzés előtt és után.

Mire már elszívtam legalább

tizenöt cigarettát.

Olykor szeretkezés közben is.

 

De esténként annyi vizet iszok,

hogy nem tudom végigaludni

az éjszakát.

 

*

Az ablakon nem látni át

a vastag jégvirágtól.

A hó a párkány mélyedésében

fekszik, könyököl,

mintha lesné kintről a hideg,

nagy eres szemekkel,

hogy járkálok a túlfűtött lakásban

meztelenül.

 

 

*

Illeszthetetlen vagyok.

 

 

Három szoknya van rajtam.

Vizes kezeidet

nyugodtan töröld bele

a legfelsőbe.

 

Kékülnek a lábszáraim,

a testem nem szokik hozzá

semmihez. Keresztbe

teszi magát nekem,

had küszködjek.

 

 

*

Nyáron is fázok.

A házban még júniusban is

olykor álomba fagyok.

A vérkeringésem elakad

a lábszáramban, és fáj.

Nyújtom az izmokat,

a szóeleji magánhangzókat,

és erőszakolom a kezembe

vissza a vödröt,

mintha soha el sem

mentem volna innen.

 

 

A szerb lányok

 

Uram, már csak azokat

a hosszú lábú

szerb lányokat

óvd meg az elkeseredéstől.

A nevetésükbe kapaszkodok,

a szép arcuk irigylésébe.

Bár tudtam volna valaha

szép lenni.

Tavaszig legalább az óvna meg,

a lelket

aránytalan darabokra cséplő,

szibériai téltől.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s