Jelena (I)

A gáznak eleinte jó szaga volt.

Olyan édes-büdös, mint mikor

nem akar begyulladni a tűzhely.

                Az ember kattogtatja

                az öngyújtót a gázrózsa mellett,

                de az apró lyukakon át szökő gáz

                minduntalan elfújja a lángot.

                És az ember orrát megtekeri

                az az édes-büdös szag.

Akkor már negyvenhét napja

voltam egyedül és nem tudtam,

Goran hol lehet és milyen nők

combját fogdossa egyenruhában.

                               Az egyenruha a nőkben soha

                               nem indít el semmit,

                               ha előtte nem hallgatták

                               végig a férfiak elképzeléseit,

                               miszerint a nők bugyija

                               rongyosra nedvesedik,

                               ha egyenruháról van szó.

                               Engem a tűzoltók hatnak meg,

                               mint akár annyi más nőt,

                               akinek, valamikor kislány

                               korában a fülébe súgták,

                               s hát ott maradt a fejében,

                               hogy a nőkre az egyenruha

                               olyan hatással van, mint

                               bármelyik férfira

                               bármelyik meztelen női test.

Talán nem kellett volna.

Talán soha nem kellett volna hagyni,

hogy a dolgok lassú, fontoskodó ütemben

egymásra épüljenek.

                Emlékszem, mikor a második gyerekem

                született, Goran leitatta az akkor

                négy éves Joškát.

                Álltunk a konyhában, a vendégekkel,

                a gyerek a konyhaasztal lapján

                ácsorgott, azt sem tudta,

                hová kéne nézzen:

                hol tudna elbújni előlünk.

                Csak nevettünk, s Goran egyre

                azt kérdezte tőle, táncol-e,

                ha eléneki a nótáját.

                A gyerek meg állt,

                a konyha asztal lapján,

                nézte az apja arcát,

                hátha abból megérti,

                igazából mit is akar tőle,

                Goran meg,

                egyre csak mondta neki,

                hogy táncoljon,

                kap cigarettát,

                kap pálinkát,

                az asztal tetején táncoljon:

                öccse született.

                A gyerek nézett rám,

                hiába, mert én Goran

                elcsukló mozdulatait néztem,

                ahogy a pálinkás üveg száját

                a gyerek szájába nyomja,

                hogy igyon, táncoljon már.

                Az meg prüszkölt a körtepálinkától,

                marta a torkát, mint a rossz gyereknek,

                aki lecsavarja a hipó kupakját és

                nagyokat nyel a maró folyadékból.

                               Sejtettem, valahol legbelül

                               mindig is sejtettem, a híreket

                               hallgatva, hogy ezek

                               a gyerekek nem hülyék.

                               Pontosan tudják, hogy

                               a lenyelt kortyok mindegyikével

                               egyre közelebb kerülnek

                               a halálhoz és a szemünkhöz.

                                              Emlékszem, mikor Jovankát temettük,

                                              az összes felnőtt csak meredt,

                                              üveges, halszemekkel

                                              a koporsóban fekvő kis fehér testre.

                                              Olyan dermedten feküdt,

                                              csukott szemekkel,

                                              hogy az ember szinte

                                              a tenyerében megérezte

                                              a test ellenállását.

                                              A merevséget.

                                              Amitől nem lehetett volna

                                              azokat a kis kezeket, kis lábakat

                                              behajlítani, kicsavarni.

                                              Az emberek

                                              úgy figyelték a kis halottat,

                                              mintha várnák: szólaljon meg végre,

                                              mondja el, mi van a túlvilágon,

                                              mit lát,

                                              milyen szag van,

                                              hová került,

                                              mialatt ők nem figyeltek.

                                                       Mintha az ember összes bűntudata

                                                       ebben a figyelemben,

                                                       a halott megfigyelésében,

                                                       bűnbocsánatot nyerne,

                                                       s elfeledhetné – maga a halott gyerek is –,

                                                       hogy sohasem figyelt rá

                                                       senki eléggé, hiába

                                                       kiabált,

                                                       toporzékolt,

                                                       fetrengett.

                                              Emlékszem, mielőtt lezárták volna a koporsót,

                                              az anyja egyre hívta oda a környékén álldogálókat,

                                              hogy csókolják meg a halottat.

                                              Mintha egy halott gyereket olyan könnyű lenne

                                              megcsókolni.

                                                     Az öregekkel mégis más a helyzet,

                                                    amikor takarják épp le a fejüket a szemfedővel,

                                                    az embernek olyan érzése van,

                                                    hogy már megérdemelték a halált,

                                                    hogy hát máshogy nem is történhetett volna.

                                                    És a lecsukott szemük,

                                                     az a rezzenetlen arcbőr

                                                     nem olyan félelmetes, mint

                                                     egy halott gyerek

                                                     teljesen lebénult,

                                                     sápadtra keményedett

                                                     arcbőre.

                                              És húzott oda engem is Jovanka anyja,

                                              hogy csókoljam meg,

                                              hát köszönjek el tőle.

                                              Emlékszem, becsuktam a szemem,

                                              hogy legalább ne lássam,

                                              mit csinál a szájam,

                                              és úgy csókoltam meg

                                              a kis halott Jovankát.

                                              Mintha egy domború

                                              bádoglapot csókoltam volna.

                                              Lassan felfordult a gyomrom,

                                              lenyeltem minden

                                              előítéletemet és hagytam,

                                              hogy a szájam hűlésnek induljon.

                                              A kis halott meg,

                                              meg sem mozdult.

                                              Halottnak a csók, gondoltam,

                                              de az anyja olyan elismerően

                                              nézett rám.

                                              Később, mikor a koporsót

                                              zárták le éppen, láttam, hogy

                                              az anyja integet bele a koporsóba

                                              és kiabálja a csukódó födél alá, hogy

                                              szia!

                                              szia!,

                                              csak akkor láttam, hogy tényleg,

                                              mint halottnak a csók, pont annyit ért

                                              ez az elismerő tekintet.

                               Mindegyik anya beleőrül abba,

                               ha a gyerekét koporsóban kell nézze,

                               amíg a virrasztás tart.

                               Amíg le nem zárják,

                               de hiába is zárják le

                               a koporsó fedelét,

                               a halott gyerek arcát

                               és azt a borzasztó

                               csipke mintát

                               a szemfedő széléről

                               nem lehet elfelejteni úgysem.

                               Ezek az anyák azzal

                               az utolsó képpel a szemükben

                               alszanak el

                               és kelnek fel

                               minduntalan.

                               Mert a gyerek hiába hal meg,

                               utána sohasem történik semmi.

                               És marad a szívben egy repedés,

                               a repedésben meg lerakódik a félelem,

                               hogy akárhány gyereket is szülünk,

                               az mind meg fog halni.

                               Ezek az anyák néha

                               magukra gyújtják a házat,

                               vagy hát, kinyitják a gázt.

               Joška végül lenyelte azt a pálinkát,

                de nem tudott táncolni, továbbra sem.

                Nézett rám, én meg úgy tettem,

                mintha nem is látnám.

                Aztán valószinűleg

                összecsúszott teljesen

                tekintetének párhuzamosa,

                olyan közelre látott csak,

                amilyen közelre már nem érdemes.

                Megindult a konyha asztal kerek lapján,

                kicsi lábai bukdácsoltak,

                Goran tapsolni kezdett,

                azt hitte a gyerek most már táncol,

                a vendégek lassan már szégyelték

                az egészet, bár volt,

                aki Gorannal tapsolt,

                a többiek

                rá se néztek a gyerekre,

                énekelték a saját dalaikat.

                Bámultam az újszülöttömre,

                mellemmel a szájában aludt el,

                minden hangzavar és a bátyja

                tántorgó tánca dacára,

                mintha még mindig nem lenne

                körülötte a világ.

                Csak aludt, arcán azzal

                a kifejezéstelenséggel

                és legbelül reméltem, nem szülök

                több fiút, s Goran ezt a gyereket

                nem itatja majd le.

               

 

Műhely folyóirat, 2014/1.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s