Gašpar

(részletek a Sziget c. ciklusból)

*
Nem tudlak letenni.

Az izmok közt húzódik,
mint megfeszített huzal,
tested súlyának emléke.
Nem vagy, nincs tested,
mégis mintha cipelnélek.

Nem tudom,
mekkora öleléssel értelek át,
a karjaim egyre hosszabbak lesznek,
elengedi magát a hús is,
néha olyan, mintha a kezemet
magam mögött húznám a járdán.
Ahányszor a gyerekért megyek,
karom egészen a térdemig lóg,
nem kell ferdén mennem,
hogy elérjem a tenyerét.

*

Még látom, ahogy állsz a teraszon,
éget a nap, hagyma szagod van,
a hátad hajlik,
esőt vársz.

Nélküled nem tudok aludni.
Ha élnél, most izzadnál
ebben a melegben,
este sarkig tárnád
a hálószoba ablakát,
könyvvel támasztanád ki
és várnád a szelet.

Eszembe sem jutnál,
nem is néznék rád,
minek ha úgyis itt vagy.
Jobb volt, mikor még nem hiányoztál.
Nem kellett fájjak vagy fájjál.
Semmi sincs a helyén.

Nem tudlak letenni.

*
Anyám azt mondja,
nem érti, miért sírok utánad,
úgysem szerettél soha.

Ha beszél hozzám,
a mellkasomat nézi,
pont oda döfi a tekintetét,
ahol összeérnek a bordák.

Azt mondja, a városban
mindenki engem sajnál.
Emlegetnek téged,
hogy milyen hálátlan voltál,
s egyre csak találgatják,
ki volt az a másik férfi.
Nem tudok hova nézni,
miközben téged szid.

Amikor megyek az utcán,
néha már én is találgatok,
melyikük néz rám furán,
melyiknek a mellkasát
lihegted össze mindenféle
szörnyű bűnökkel.

*

Mert elfújja a nyarat a szél,
s kitépi ujjait az imádkozóknak,
akkor nem felel majd senki
helyettetek, ezért mondom,
sírjátok a tengerbe hiányát az életnek,
vessétek kövek közé minden bűnötöket
és hajítsátok a mélybe parázna asszonyaitokat,
verjétek szét kővel az összes halász fejét,
hogy magasba szálljanak mind a ti álmaitok
az én kezeim közé.

Imádkozok, látod,
helyetted is, mindent
elmondok, csak hall valahogy
az én hangomon is téged
az Isten.

Este a helyedre térdelek az ágyban,
onnan imádkozok,
hogy valahogy vészeld át
a poklodat.

Reggel amíg a nyílt vízre jutok,
felváltva rágok el kétszer
tizennégy imát,
öt miatyánk, két üdvözlégy,
majd újra és újra és újra.
Délután a csónakban
már össze-vissza mondom a szavakat,
szúrja a szememet a nap,
próbálok sírni,
de értsd meg, oly nehéz sírni
ebben a sós levegőben.

A csontjaimra száradok.
Szorítom össze a szemem
és próbálom elképzelni,
mint szállsz alá forró poklába
az én istenemnek,
mint ropognak csontjaid a tűzben,
azok az édes szagú csontok,
mik hajolva más férfit öleltek.

Szorítom össze a számat,
hogy ne férjen ki rajta
egyetlen káromkodás sem,
de álmomban sziszegem,
hogy kurva vagy,
hiába a szorítás,
az álom eloldja állkapcsomat,
és messze csúszik tőlem
az isten is,
nem tart meg kezében,
úgy ejt el, mint téged.

Mert messze csúsznak akkor tőletek a hegyek
és kinyúlnak a fák közül mind az árnyékok,
de ne féljetek, kezeim leérnek hozzátok,
súlyom alatt hajlik a hosszú ég felettetek,
szemeitekből kiveszem mind a könnyeket.

*

Az arcoddal van tele a tenger.
Minden apró törés felületén
ott csillogsz.
Mintha nevetnél,
várom, hogy a hullám
a sziklához csapódva
verje ki a fogaidat.

Félek a víztől,
mintha minden pohárban
ott úszna egy-egy csepp belőled,
vagy abból a férfiból.

Sokszor elképzelem, hogy
míg fuldokoltál,
a víz meg a só
kiette belőled
azt a férfit, vagy hogy ő is
belefulladt a tengerbe,
még ha másik testet nem is találtak,
hátha odaveszett.
És kezdhetem is előről
az összes imádkozást.

Mert megromlanak mind a szájak és a csókok,
és kihullik az ima a nyitott tenyerekből,
és belezuhannak mind a tengerekbe a bűnösök,
de én nem félek, várok, és állom tekintetét az úrnak.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s