Üvegek

Aztán apám

valahogy elkezdett

mérhetetlenül sokat

inni. A sok üveg csillogott

mindenütt a házban,

sorakoztak az ablakban,

a konyha asztal szélére rakva

szorosan egymás mellé.

Apám az ágy alá

fektette, simogatta ezeket

a vodkás üvegeket.

Volt, hogy a tiszta alkoholt

keverte fel

egy-egy pohár vízben.

Nem tudtam odanézni,

míg itta,

féltem, hogy

látom majd, ülve nézem

végig, ahogy apám megvakul.

                                                                                                                                .

Lassan költöztünk el,

hogy ne legyen titok,

anyám mindennap megpakolt

ruhákkal, vázákkal

négy zacskót,

a bátyámmal szó nélkül

mentünk a kivett,

üres lakás felé,

a térdemet verték

a megpakolt zacskók,

nem tudtam elképzelni,

hogy apám nélkül

fogunk élni.

Olyan csöndes volt.

Ahogy elindultunk

a háztól, a bátyám ment

előre, én lassabban utána,

hátranéztem, ahányszor

sírni támadt kedvem,

hátranéztem és láttam,

apám üveggel a kezében

néz, minden

hátrafordulásomkor

elmosolyodott, mintha

nyugtatna:

rendben lesz minden.

                                                                                                                                .

Én mindig csendben mentem

mindenhová.

Anyám arra tanított, hogy

hallgassak,

minél kevesebbet szóljak,

mert én csak félig vagyok orosz,

nem szőke a hajam, szégyen,

ne foglaljak soha

túl sok helyet, s örüljek

mindannak, ami jut.

Visszafogni az álmokat.

Nem kérni.

Elhallgatni.

Kivárni a sorokat.

Pislogni sűrűbben,

az megnyugtatja a szemet.

                                                                                                                                .

Én mindig csöndben mentem el

apám mellett,

aki az új lakás környéki

ivókat

látogatta sorra.

Nem szólt akkor sem,

pont úgy mosolygott,

mintha néznék még mindig

vissza rá, kezemben

a megpakolt zacskókkal.

                                                                                                                                .

Végül magában ivott,

senki sem nevetett a viccein,

az arca egyre hosszúkásabb

lett a szomorúságtól.

A bolt előtt, üveggel a kezében,

kiabálva köszönt

az elhaladó,

régi barátainak, de

egyik sem válaszolt.

Nem értette,

olykor hangosan mondta:

biztos nem ismerik meg.

                                                                                                                                .

                                                                                                                                .

Pannonhalmi Szemle, 2013/2.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s