egy tüzes gombostű a fejben

Csak a közepe sötét az égnek.
Félni támad kedve
az embernek ilyen
délutánokon.
Mert, látja uram,
úgy sötétedik az ég,
mint bőrön az ütések nyoma.
Elég rémísztő ez,
mert most mondja meg,
ki veri ennyire a jóisten egét,
hogy így sötétedik, foltosan?

De egy cseppet se féljen.
Ugyan, üljön közelebb!
Csak bátran uram,
húzza ki nyugodtan
a szememből
egyenként a könnyeket!
Hagyni fogom.
Az arcomat maga felé
fordítom és többé
nem mozdítom
a nyakam.

Látja, uram? Ott,
az a lefelé csúszó nap,
nem hagyja lecsukódni
a szemet.
Szúr, egyre csak szúr,
befelé halad a fejben.
Amíg nem koppan.
Akkor megáll,
ott marad.
Éget belülről,
mint izzó páka
a törött fémre nyomva.
Nem tudom megmozdítani
tőle a nyakamat.

Mintha azt akarná,
hogy nézzek,
mindig csak ugyanabba
a pontba nézzek,
s ne lássak mást,
ne fussanak ki a fejemből
a gondolatok.
Kitűzi őket
egy-egy forró tűvel
az agyhártyára.
De nem látom,
nem tudom végignézni,
egyik gondolatomat sem.

Kinyújthatatlan az idő.
Nem áll meg a levegőben
a porral. Zavar,
ahogy az izzadságcseppek
keskeny csíkokban
csúsznak, egymás után,
lefelé, a hátamon.
A blúzom alá másznak.
Néha, mintha a bőröm alatt
is csorogna.
Van úgy, hogy belülről is
izzad az ember?
Talán az a forró
tű miatt.

Csiklandoznak ezek
a csíkok, és nem látom,
egyetlen gondolatomat
sem, csak éget
itt bent, a fejemben
az a nap.

Na, üljön közelebb,
húzza mellém a székét, uram.
Innen még jobban látni,
hogy fonnyad az ég
a délután súlya alatt.
Áll a levegő a porban,
és ahogy közeleg az este,
úgy töri fel, apró repedésekkel
az eget.
Nézze csak, milyen
hosszan múlik ez a nap,
hogy húzza lábait a fákon.

Mosom, egyre csak áztatom,
merítem víz alá a gondolataimat.
Néha felakad egy-egy ostoba,
kisárgult emlék,
arra, az agyhártyába fúródott tűre,
és nem tágít, nem szakad le róla.

Például,
látom anyámat,
amint a parton áll,
háttal a tengernek,
és fényképez.
Engem meg apámat,
akinek az alkarján ülök.
Apám erős,
én meg olyan vékony vagyok,
mintha pálcikák lennének
a kezem-lábam helyén.
Egyik tenyerem apám fején,
másik az én fejem tetején pihen.
Nevetek, nevet ő is,
a szeme szinte egészen eltűnik,
csak két görbe csík
marad meg oldalról,
az orra mellett.
És emlékszem,
miközben anyám
a fényképezőgépet fogta
és azt mondta: nevessetek,
én csak azt néztem,
hogy állnak meg
a felhők anyám mellett,
majd hogy bújnak el
mind mögé.
Nem néztem anyámra,
én a tengert néztem uram,
azt a bő vizet,
amiben elférne
akár több ezer hajó,
még ha mind egyszerre
süllyedne is el.
A tengert néztem uram,
mert valahogy feketedett a széle,
pedig anyám állt háttal,
mi ültünk szemben a napnak.

Feketedett és mintha
húzta volna lefelé,
magához mind
a sirályokat.
Egyre alacsonyabban
szálltak, szaggatottan
mozogtak a szárnyak,
mintha kettőbe törte volna
valami őket, és estek,
bukó repülésben siettek
a tenger fekete széle felé.

Tudja, uram, én egy
percig sem gondoltam,
hogy az a feketeség
nekem int,
felém integet,
miattam húzza magához
lefelé a sirályokat.
Nem gondoltam volna,
hogy felém indul,
az én boldog napjaim szélét
kezdi elszegni,
és hogy az a szegés majd
egyre szélesebb
és ijesztőbb lesz,
ahogy közelít.
Hát, ki gondolta volna, hogy
ezentúl csak közelíteni fog
felém, lassan, ázkolódva.
S hogy olyan közel jön majd,
mikor apám
már nem tud mozdulni,
hogy megállít
körülöttem és bennem
mindent.

Maga szerint féltem?
Hát, nem féltem, uram.
Képzelje, milyen érdekes volt,
ahogy körbeforgott és
lelassított mindent
az a feketedés.
Akkor állt meg utoljára körülöttem
minden és akkor nyúlt ki úgy az idő,
hogy egyszerre láttam
mindent, ami valaha
megtörtént velem,
s aminek feketéllett a széle,
bármilyen boldog is voltam.

Uram, üljön már közelebb!
Hát nem látja,
nem jön ki az a könny.
Húzza már ki,
húzza ki maga!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s