Sziget – Gašpar

(részletek)

Állok a parton,
állhatok estig, akkor
sem tudlak kiheverni,
kipofozni az arcomból,
benne maradtál vonásaimban,
ott ráncos a bőröm, ahol neked volt.
Az imából
kitépi ujjaimat az este
és magasra kúsznak mind
a csillagok, porzik az ég,
ropognak a szélben a sirályok.

Gyűlik az idő,
nem tudok elindulni.
Össze kéne csomagolni,
karokkal van tele a tenger.

Kecskék nyalják fényesre a nyarat,
a gyereknek kelt tészta szaga van,
és én nem tudlak megbocsátani,
s elengedni sem.

*
Úgy hűlt ki veled minden,
mintha tőled lett volna csak
meleg a szoba.

A poháron még ott az ujjlenyomatod,
a cigarettád hideg,
csikkeid egymáson fekszenek,
kihűlt ruhád a széken,
félbetört aszpirin az éjjeliszekrényen
és a gyerek, a szobájában,
egészen magárahagyva.

Nem beszél velem.
Nem beszél anyámmal.
Nem tud leülni játszani,
se nyugton maradni.
Nem tudom hova tenni
vagy hogy mit kéne vele csinálni.
Csak nézem és féltem.

Újra próbálja a reggeleket.
Sír, visszaalszik, újra nekifut.
Hátha álmodta és a második
bömbölésére bejössz.

Nem merem elmosni a poharadat.

A gyerek új hangon bömböl.
Álomba üvölti magát minden nap a fiad.
Hosszan kitartott á-kkal sír,
pattannak fejemben a hajszálerek.
Végül úgy kifárad, hogy üvöltés közben elalszik.
Akkor bemegyek hozzá,
álmában átöltöztetem.
Átizzadja a ruháját üvöltés közben.

Amíg törölközővel dörzsölöm a hátát,
eszembe jutsz, látlak,
ahogy a hegyoldalon ereszkedsz.
Papucsban vagy, szoknyában,
a szél mintha megállt volna a hajadban.
Mosolyogsz, de tele van homokkal a szád.
Ahogy nevetsz, hullik a ruhádra,
kihullanak szádból a fogaid is.

Álmomban hullafoltos vagy
és a kávét kavarod a konyhában.
Foltos kézzel simogatod a gyereket.
Ébredés után félek ugyanott
hozzáérni a fejéhez.

*
Mert lassan elvirágzik majd minden ölelés és
kezeitek közül kikaparják a húst a napok,
és kiszáradnak mind a vérző szivek,
nem marad árnyék sem azok után,
kik nem isszák az esővel magukba az urat,
de nem félek,
mert a te kezed nyúl le hozzám a plafonról,
a te kezed fogja homlokomat,
te segítesz és te viszel szájadban fogva
magadhoz felfelé.

*
A piac sarkán egy férfi áll,
minden nap bámul rám,
a halak fölött,
a szakálla napról napra hosszabb,
néha egészen részeg,
s úgy kapaszkodik a stand szélébe,
a halak ott rohadnak szét
délben, a jég a lába közé folyik,
ő meg csak néz, csak bámul rám.

Párszor biccentettem felé,
de nem válaszol.
Ahogy néz, egészen megnyugszok.
Új szokásom, hogy minden nap
ennek az embernek a kék szemébe nézek,
nélküled újra kell íródjon minden
megszokott lépés,
ez a szakállas halász lesz
az első új lépés:
ezentúl minden nap
biccentek majd neki,
a szemébe nézek,
belé kapaszkodok,
hogy ő tartson meg
ebben az özvegy
életben.

Tiszatáj, 2015/3.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s