Csillagok

Térdel a nyár,
30 éves vagyok.

Nézem az eget.
Nézem, ahogy néz
vissza rám a nap.

Elképzelem, hogy
olyan vékony vagyok,
hogy beleférek egy árnyékba.

Porzik minden,
mintha lassan morzsolódna
apró darabokra a táj.
A lábamat nem emelem,
csíkokat húzok a porba
magam után,
mint árnyékot húz
ember mögé a nap.

A lépéseidet keresem.
Mozdulataimban
a te tétovaságodat.
Miért próbálsz engem,
ha előre tudod úgyis,
hogy mennyit bírok el?

Állok a napon.
Lógó karokkal várok.
Az izzadtságcseppek
a gerincem vonalán
csúsznak egymás után.
A nevedet próbálom kiköpni
a számból, de nem jön ki
hang a torkomon.

Anyám arcára
szögekkel verted rá
ezeket az apró ráncokat.
A köhögésétől félek.
Nem meri kimondani,
de látom, ő sem tud mit kezdeni
az életbenmaradásommal.

*
Utakat keresek hozzád uram,
de lelépsz az útról minduntalan,
mielőtt még a nyomodra akadhatnék.
Mély figyelemmel söpröd el lábnyomaidat,
pedig előbb-utóbb mindbe belelépek majd.
És bánt ez az ostoba szédülés,
hogy nem talállak.

Állok a napon.
A hátamon
egyeneseket húz,
rácsot rajzol
izzadtságból a nap.
Szájamból kiszárad
az élet minden neve.
Fölémhajol az ég,
a vállaimat nyomja,
szilánkok pattannak le
a gerincem széléről.

Térdel a nyár,
mintha nem tudna
múlni.
Darazsak ülnek a fákon,
az árnyék a fa alatt liheg,
gyorsan szívja be a beton
a pocsolyányi vizet.
Ahogy felemelem a talpam
a fűszálak összeesnek.
Sárga lábnyomokat hagyok
magam után a kertben,
kiszívja az árnyékom
színét is a nap.
Harapom a számat,
fogaim vége
már egészen véres.

Estig lihegek,
a nyelvem annyira
kiszárad, hogy
köpni sem tudok.
A számban maradnak
a meggymagok,
tágítják, feszítik
az arcomat.

Szavakat keresek hozzád,
de nem tudlak megszólítani.
Szavakat próbálok hozzád illeszteni,
de mind kihullik a számból.

*
Amerre én lakok
görbék az utcák,
magasak a kurvák,
és esténként kiszúrják
az eget a csillagok.

Párologsz belőlem.
Egy-egy nap múltán
egyre keveseb marad
belőled körülöttem.
S valahogy máshogy hiányzol,
kényelmetlenül.
Nem tudom megtalálni a helyed.

*
Úgy maradtam itt,
mintha célod lett volna velem.
De nem találok
magamon fogást,
nem találok lépéseket,
s valamire való irányt sem.
Úgy hagytál itt az életbe hajítva,
mintha soha el se kéne mennem innen.

HÍD, 2015/9-10.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s