gyárkémény

Maga szálljon le előbb uram,
és majd leadom a csomagomat.
Lassan fékez itt minden vonat.
Így. Földet ért? Akkor fogja.

Hát, innen a peronról
már látszik egész Bácska.
Nézze, ott a távolban uram,
már fullad a nap a porban.
Egészen közel jön a földhöz,
beleszagol, a mezőt nyalja.

Jöjjön, és adja ide, visszük majd ketten
a csomagot, na, adja ide a másik fülét,
közben én mutatom a várost,
maga meg nézze jól meg,
figyelje a házakat uram.

Az ott a gyártelep,
arra van a tó, erről jönnek
meg minden évben
a gólyák, arra laktak anyámék,
ott, abban az utcában
még én sem jártam soha,
aztán ott valahol nőttem fel,
ez itt ugye a vonatállomás,
az ott a határ, erről szokott fújni
a szél mindig, de nincs neve,
ez itt a siló, az meg ott a gyár.

És a legérdekesebbet látja-e uram?
Hogy annyi por van itt a faluban, hogy
az emberek egészen elhalványodnak.
Sosem lehetett tudni,
hogy nagy a pára, köd van,
vagy csak lassan tűnnek el az emberek.

Távolodóban van minden,
uram, az ég egyre feljebb
csúszik, kilátszik a bugyija,
kilóg a tejút alóla.
Egyre messzebbre kerül
szép lassan minden.
Mint esteledéstől az árnyékok
megnyúlnak, úgy nő meg
minden távolság,
s a karjaim úgy vékonyodnak.
Messzire kerül a pohár,
az asztalon maradt tányéron
a kenyér, a hagyma,
a csésze mélyül, takarja
az alján maradt zaccot,
s a fák árnyéka is
a járdáig csúszik,
merészkedik, mintha
nem venné észre senki,
hogy utánunk nyúlkál,
felénk matat.
Meglátja majd, hogy
estére kilapítja a jóisten
ezt a tájat uram,
és miközben alszunk,
apróra szaggatja
a mezőt, a falut,
az összes embert itt.

Szerintem nem nagyon
szeret bennünket látni
a jóisten, azért van itt
mindig ekkora por.

Ott, arra láthatja,
hogy csillog a levegő,
ha a nap már
a kukorica fölé ért.
Húzza maga felé
ez a sok sárga mag
a napot.

 

Távolodok lassan én is uram,
és semmi kedvem hátra nézni,
pedig előbb-utóbb az embernek
hiányozni kezd minden, ami múlik,
nem igaz uram?
Látja, az arcomon, itt a bőr alatt,
már minden könny készenlétben áll.
Fogja meg őket itt,
a szemem alatt, vagy húzza ki,
a legjobb lenne, ha ki tudná
húzni mindet, szép sorban.

Csak ez a sok por,
ez nem engedi ki őket.
Eltömi az összes kiutat.
És bent ragad,
az ember szeme
alatt marad és feszít
és fáj ez a sok könny.
Nehéz itt sírni,
ez egy ilyen táj, uram.

Tegyük le a táskát,
üljön le ide mellém uram.
Látja ott, azt a kéményt?
Arra mászik fel az én halott apám,
minden éjszaka,
onnan próbálja elérni az eget,
de csak az alját kaparja.

Nem tudom fázik-e,
és ha bánkódik, akkor
minek bánkódik ugyan.
Tudja, néha
annyira hiányzik,
hogy a tévét csak úgy
bekapcsolva hagyom,
hogy nézhesse
a halott apám,
ha netalán visszajön, kísért,
ha erre jár,
csak nem látom.
Olyankor megnyugszok,
mert tudja uram, én így csalok,
mert ilyenkor egy ideig olyan,
mintha nem is történt volna semmi,
nem halt volna meg,
és én nem lennék ennyire
belehajítva a világba.

Most mondja meg nekem,
nem lett volna könnyebb
rögtön jónak lenni uram?,
hogy a Szent Péter szélesre
tárja előtte a kaput, ha odaér?

Nézem sokszor azt a kéményt.
Szép, nem mondom, csak talán
nem elég magas.
Azt hiszem egyszer majd
én is onnan kaparhatom
ezt a halott eget,
de mire felérek
senki sem lesz már benne.

Tegye ide, egészen
a vállamhoz a fejét,
nézzen fölfelé uram.
Feljebb az állat! Úgy.
Látja, milyen üres
innen nézve az ég?
Kihullott már belőle
minden, de minden
uram.
Túl sok a hely,
túl nagy az űr ottan.

ex-Symposion, 2015/92.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s