Szahara

Nem tudná valahogy
ebből a lyukból kipiszkálni
a lelkemet, uram?
Mint gödör fölé tartott kő,
feszíti körülötte
a félbe tépett izmokat.
Megyünk, lassan kilépünk
a városból, uram, meglátja,
magunk mögött hagyjuk Pestet,
aztán az egész pusztát,
gyalogolunk, ész nélkül,
hogy aztán a végén elfogyjon
a lábunk alól a föld és
még a végén egészen
átbillenünk a Gibraltáron,
s belefutunk majd lassan
a Szaharába.

Csak az összekeményedett lelkem
nyom, szúr és húz majd a forró homok alá.
Csíkokra foszlik az ég.
Lassan csúszik szét minden.

Talán akkor kap ki leginkább
az ember az élettől,
ha jól csinál mindent.
Mert akkor belé lehet oltani a rosszat.
Kiszáradt ágból sosem facsar ki
gyümölcsöt az élet,
de ha az ember próbál jó lenni,
akkor belé oltják a rosszat.
Hogy szűrje át magán.

Elfeketedett géz darab, uram,
ez maradt belőlem.
Szálak lógnak ki belőlem,
ez a géz több helyen is lyukas,
és csak állok, nézem, mint tol
felém az élet, billent rám egy újabb hordó
szurkot.
Hogy paszírozzam át azt is.
Hátha szétszagad az az elfeketedett géz.
Mondják,
mindennek meg kell történnie
és úgy is kell lennie, ahogy van.
Mert minden fájdalom csiszol
és vezet valahová.
Látja, maga is ide ért velem
egy sivatag szélére,
ahonnan már senki sem tudja,
merre tovább.
Maga is izzad, és összeszorított
fogakkal szidja, rekedt hangon a napot.
És fogalma sincs, hogy merre tovább.

De látja, uram, előttünk a homok,
száraz és koszos az egész Szahara.
Ez a táj összenőtt az éggel,
ahogy itt a szélén állunk,
beleszédülök, s mozogni kezd a lábam,
mintha már járnék és süppednék rajta.
Nincs már körülöttünk semmi,
a levegő is csak körbe-körbe fut,
tépi ki az emberből mindazt,
amit a nap nem tud a bőr színére hozni.

A homok úgy fed be mindent,
hogy nem hagy helyet a levegőnek.
Ha mondjuk most engem beásna
ebbe a forró homokba,
talán el tudnék tűnni.
Levegő nélkül az ember láthatatlan.

Beleperegnének a homokszemek
az arcomba, eltömítve minden
belőlem kifelé vezető nyílást.
Maga meg összehúzott szemekkel
bámul rám és nem szól.
És tényleg, igaza van.
Néha csak állunk és hallgatunk, uram.
Mert az a legtöbb, mait egy adott helyzetben
megtehetünk.
Állni és hallgatni.
Kibírni azt, hogy nem lehet elszaladni.
Mert ki kell bírni.
Hogy az, aki beszél, nekünk beszél,
a lelkét szedi széjjel,
ne ijedjen meg.

De az élet valahogy
mindig felkel és támolyog,
táncoltatja körvonalait miatta
a nap, hullámzik, mintha
tűzben égne az egész Szahara.

Nézzen csak hátra!
Látja, uram, apám
a homokba süppedve áll,
árnyéka tántorog.
Hiába ér össze
a sivatag az éggel,
hiába olvasztja szét
ez az égető nap
a látóhatárt,
nincs közelebb itt sem
az ember, mindig
minden messzire szalad.

Nem tudom,
melyik üresség a rosszabb:
mikor az ember
a hirtelen hiány miatt
válik üressé, vagy mikor
a hiány megszokása miatt.

Lerakódott bennem
valahol apám,
mint víz alján a homok,
s ha olykor
egy rossz mozdulat megbillent,
csúsznak felfelé bennem
az emlékek, s kaparnak
lassan, alig érezhetően belülről.

Feküdjön le ide mellém
a homokba, uram!
Magának is süti a hátát?
A bőr gyenge és rossz támasz,
elpirul, megég.
Néha egészen lecsúszik a húsról.
Tegye ide a nyakamra a kezét!
Érzi? A torkomban kapar valami.
A tüdőmben ott maradt az összes
elszívott cigaretta.
Kapar belülről valami
és nem találja a belőlem
kifelé vezető utat.
S én csak fekszem itt magával
a forró homokban, kinyúlva,
keze a torkomon
és én próbálok nem félni.
De addig éri meg lélegezni,
míg félni tud valakitől az ember.

Mert ha nem jut el
az agytól a szívig,
vagy fordítva
bármilyen impulzus,
addig félni sem kell,
hogy majd meg fognak bántani,
le fogják rólam nyúzni a bőrt.

Nincs ami el tudna jutni
a szívtől a fejig,
a fejtől meg a kézig, lábig,
hogy a vágyból végül
cselekvés legyen.

Az estéhez heggeszti
az ég alját a nap.
A szakállába beleszórtam
egy marék homokot, uram,
nevessen velem, hát, hogy nem
vette észre?
A vállára dőlhetek?
Mögöttünk alszik már a város.
Csak a sivatag ugat,
a hajunkba mar, rángat.
Az lenne a jó uram, ha megfogna
és felemelne, de tényleg,
vegyen a két karjába, uram,
vigyen ki a sivatag közepére
és hajítson jó messzire el.

Olyan nehéz még mindig
minden lélegzetvétel.
Itt ül a tüdőmben apám,
a sok elszívott cigaretta
mellett, a kátránytól
egészen fekete lett,
s mint az ördög,
csak a szeme, a foga világít,
pedig nem nevet.

Az élet úgy tűnik el, lassan,
mintha átszivárogna valahová.
Mint mikor a víz a homok közé bújik.
Nincs már határa semminek,
se egyetlen napnak.

A fejemben kering
tizenöt elszívott cigaretta,
az emlék, ahogy apám
a kaszárnya előtt áll,
egyhelyben imbolyog,
és fekete körülötte a hó.

Látó, 2016/12.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s