Napalm

Pokol a szeptember.

A napfény a házak falára tapad.
Nem tud a sötétség a tetőig jutni,
a járdára ragad, csattog a cipőtalpak alatt.

Mintha napalm ömlene a városra a Dunából,
a folyó hozza, a gyomrában hordja
be a híd alá azt a feketeséget.
Csúszik felfelé a rakparton, a járdára tapad.
Ezer cipő sem tudja felkaparni már onnan.
Csúszik csak egyre, felfelé a lábakon.

Lángol a város.
Az ég már csupa korom.
De a falakra nem tud rátapadni az este.

Fekete a torkom belülről, uram.
Összetapadnak tőle a hangszálak.
Annyi cigarettát szívtam, hogy csoda
minden egyes, számon kiszökő hang.

Látja?
Égnek a falak.
Lángol az egész város.
És mit sem sejtve várnak,
vacsoráznak vagy
szerelmeskednek az emberek
a füstölgő háztetők alatt.

Próbálom kiköpni a számból a cigarettát,
de ahogy szorítottam, a papír az ajkamra ragadt.
Néha elkap a félelem, hogy ennek az egésznek
egyszercsak tényleg vége lesz,
s vagy valami jobb jön,
vagy maga a pokol jön majd
ennek a helyére, uram.

Rettentő reggelek:
a szem nem nyílik rendesen,
a fény széttörik minden pislogásnál,
de úgy szívja magába mégis a pupilla,
mint tekeredő teret a fekete lyukak.
Nyeli a reggelt a szemem,
az idegpályákon végigfut a fény,
aztán túl nagy elánnal zúdul
a fej minden pontjára.

Előbb-utóbb megszokja a velő is a fájást,
a hús úgy keményedik a csont mentén
minden nap, hogy ez a fájdalom
ne tágíthasson onnan.

Mert kényelmes minden fájdalom,
ha már megszokja az ember,
és rettenetes minden változás,
mi kimozdítja a testet
a gondolatok közül.
Pedig az izom új helyet mutat
úgyis, hagyja magát újra,
mert mindig emlékeztet,
görcsben tart.

Vicces, ahogy félek
elengedni apámat.
Vagy talán a fájdalmat.
Hiszen, mint egy egyszerű állat,
egyre csak attól rettegek:
a múló fájdalom helyére majd
talál az élet egy újat, a régit
kihúzza és a helyére másikat szúr be.

Adjon egy cigarettát!
Na, adjon már, úgysem félti az életemet.
Ha féltené, nem hallgatna olyan sokat,
inkább kérdezgetne.
Látni ám, a maga szemén is, uram,
hogy mennyire retteg.
Csak rettegjen is!
Ez a folyóból ömlő feketeség
nem lehet véletlen.

Azt mondják, a gonosz jár az utcákon,
meztelen a lába.
Liheg az ablakok üvegén,
feketére nyalja a járdákat.

Azt mondják: suttog.
A maga nevét suttogja, uram.
Az árnyékok remegnek az esti lámpafényben,
maga meg oly lassan lépked mellettem,
tényleg, mintha egy helyben járna.
Pedig így utol fogja érni.
Megint utoléri magát, uram.

Az ördög mászkál az utcákon,
azt mondják, meztelen.
Körbeforog mindkét szeme,
mint aki kétségbeesetten keres.
Talán magát keresi,
a falak repedéseiben.

Hiába égnek Budapesten a falak.
Hideg van,
hideg a fény is az utcalámpák alatt.
Jöjjön, álljon ide mellém,
szívja le mélyre ezt az égett levegőt!
Talán az megvéd majd bennünket.
Magát tőlem,
engem meg az űrtől,
ami a maga szavaiban van.

Minden lélegzet eléget
belőlünk egy kicsit.

Tudja, az a furcsa, hogy
apám felett az ég
sohasem fekete,
csak a föld, ami takarja.
Rátapadt bőrére, mint a napalm,
és eszi, égeti le róla az életet.
Minden percének nyomát,
ami a bőrén maradt,
emlékeit, rossz szokásait,
a mosolyától megmaradt ráncokat,
mindent, ami a bőrére kifért,
s ami az én apámat egyben tartotta.
Millió sejt, a sok idegszál, rostok
és hegek, az emlékek bőrre nyomódott
árnyéka, csendben, hő nélkül
ég le apámról, lassan, a föld alatt.
És annak a földnek a másik felén én állok,
lengetem üres tenyeremet,
mintha meg tudná szokni a kéz
a súly hiányát,
mintha lenne értelme
ökölbe szorítani, aztán kiengedni újra.

Állok, ott, az égető,
apámat ellepő föld
másik felén,
és félek elengedni minden emléket,
mintha teletömhetném velük a zsebeimet,
s mintha nem húznának vissza,
mindig ugyanabba a pontba,
hogy mozdulatlan legyek,
hogy az idő hiába múljon velem.

Prae, 2016/4.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s