Eső Szkopjéban

Jöjjön, üljön ide mellém.
Innen, a maga ablakából
látni, hogy virraszt a város.
Ez a folyton búsuló Budapest.
Mintha mindig valakit temetne.

Üljünk itt, arccal Budának,
várjunk, míg a nap nem kezdi el
égetni az ég szélét.
Ebben a hőségben csak aludni
lehet, az ember agyában
elolvadnak a gondolatok.
Járt már Macedóniában?
Ott süt így a nap. Az ember, a város
sárga lett attól a száraz,
morzsoló melegtől.

El kéne utaznia velem oda, uram,
a macedónoknak dinnyeföldje van,
és földimogyorót ültetnek a kertben.
Ettem én is, a földből kitépett mogyorót,
csupa sár lett tőle a szám.

Apám ott dolgozott,
abban a sárga Macedóniában,
nyáron utaztunk hozzá,
emlékszem, hogy gyűrődök
a vagon vas-forró fülkéjében,
huszonhárom órán keresztül
ülünk egyfolytában a vonatban,
a bőröm minduntalan odatapad
a műbőr üléshez.
Priština után már nem mozdul a lábam
és szeretnék sírni, de az ablakon
beszökő meleg szélben az összes
könnyem elpárolog.
Nincs hálókocsi,
az ülésen dőlünk
a nővéremmel egymásnak, ő meg
mérges rám, mert melegítem.
Éjjel a vonat a hegybe vájt
síneken megáll és nem indul tovább,
körülöttünk villámlik,
zuhog az eső,
fel kell húzni minden ablakot,
párás üvegre rajzolunk.
Rettentően félek, hogy ott fogunk
meghalni,
még mielőtt eljutunk apámhoz.
Szkopjéban apám egy görög sofőrrel
vár ránk, egyszerre nevetünk,
nyomja a vállunkat a nyár,
anyámat nem tudják betakarni
a porszemek, apám elbír minden csomagot,
állunk és csak nevetünk egyszerre,
aztán a nyakunkba szakad az eső.

Apám csikkjei a hamutartóban
áznak mellettem.
Nézem a háztetőket és a fehér eget,
ömlenek belőle a cseppek,
két napig el sem áll,
egy lámpaoszlophoz kötött
lovat áztat, a ló feje lóg és
az ember csak várja,
mikor mossa össze a víz
a lovat a sárral.

Macedóniában én
saját magamon kívül
nem figyelek semmire.
A figyelmem csak odáig terjed,
hogy kapok-e ajándékot
és furcsa, hogy anyám
folyton csak nevet,
és ettől apámnak olyan széles
válla lesz, hogy a napot is
kitakarja előlem.

Emlékszem, ahogy apám
Szkópjéban áll,
a vagonunkkal szemben,
a vonatállomáson.
A háttérben cigányok trombitálnak,
apám szomorúan nevet,
azt mondja, bármit odaadna, csak
maradnánk őt idegesíteni még.
Anyám úgy nevet, mintha fiatalabb lenne,
a kalauz megállás nélkül nézi,
még jó, hogy apám nem látja,
a nővéremmel pirosak vagyunk.
Magyarul kiabálunk,
a zsebem tele van pörkölt leblebijával.
Várom, hogy induljunk és
lássam már a jugoszláv hegyeket,
de tudom, hogy sírnom is kell,
mert apám ott marad.

Apám olyan bánatosan integet utánunk,
hogy fekete lesz tőle egész Macedónia.
Jó lenne bármit mondani, mindegy,
hogy mit, csak végre ki legyen mondva.

Apám olyan erősnek és nagynak tűnt,
azon a szkopjei vonatállomáson,
hogy én azt hittem,
meg tud védeni mindentől,
nincs mitől félnem.
De nem védett meg,
semmitől sem, uram.
Legfőképpen saját magától
nem tudott megvédeni,
az ember mindig azt hiszi,
tudni fogja, hol a határ,
aztán amikor kéne, nem látjuk,
nem is keressük.

Útközben a lehúzott vonat ablakán
nyúlkált be arcomhoz a szél,
a hajamat dobálta,
sárga volt minden a hegyekben,
úgy száradt ki az élet,
mintha mindent előre jelezne.

És én szótlanul ültem Belgrádig,
a szemüvegem alatt
izzadt az arcom,
és szerettem volna addig aludni,
míg vissza nem mehetek
apám széles válla mögé, Macedóniába.

Mert mi véd meg majd
az ég szélén feketedő naptól,
és mi tart majd meg a sár fölött?
Vajon hány év van még hátra,
hány vonatfütty, hány elhúzott nap,
és ugyan, mondja már meg, uram,
végül is mi marad belőlünk
ennek az egésznek a végére majd?

A SZEM

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s