SZIBÉRIA

(ciklus)

Babakocsi

1976 novemberében,
apám összecsukható,
vászon babakocsit hoz haza
Moszkvából anyámnak,
aki hét hónapja terhes,
és a folyosóra
üvölti apámat, hiszen hóban,
ülős babakocsiban,
nem lehet újszülöttet tologatni.

Anyám sírás közben porrá töri
az összes, még ép
elképzelését arról, hogyan fog élni.
Apám a szétnyitott,
az előbb vidáman bemutatott
babakocsival a kezében áll
a folyosón, maga sem tudja
eldönteni, mit csináljon.
Még egyszer megpróbál
visszamenni a lakásba,
de anyám bömbölve
bezárja az ajtót.

Anyám nővérének szép, merev,
állítható babakocsit vett
a férje a városban,
annak idején.
És tudni sem lehetett,
hogy a gyerekre vagy
a kocsira
büszkébbek inkább.

Apám a szétnyitott
babakocsival a kezében
áll a folyosón, még kétszer
felkapcsolja a lépcsőházban
újra meg újra
kialvó villanyt,
vár,
majd babakocsistól lemegy
a lakótelep parkjába.

Tolja maga előtt,
főleg a tehetetlenségével
megrakva a kocsit,
s anyám minden összetört álmával,
amiket sehogy sem tud már
összerakni,
s nem meri levenni tekintetét
a kocsi fogóiról.
Sétál és nem tud
hova menni a városban,
nincs kihez beülni,
haza szeretne menni,
de onnan kizárták.

Végül beül egy kocsmába,
a kocsit a bejárat mellett hagyja,
rendel
két sört,
két vodkát.
Megissza egymás után,
és közben folyton
a kint hagyott babakocsira gondol,
és nem tudja eldönteni,
jobb lenne-e, ha ellopnák.

A második vodka után
kimegy, összecsukja,
közben Moszkvára gondol,
és az elégedett izgalmára,
mikor a boltban a zsebébe tette
a már üres pénztárcát,
és kicsit összébb húzódott a gyomra,
mert arra gondolt,
hogy fogja ettől a kocsitól
örömében elsírni magát
anyám.

1998 júniusáig

én mindent elhiszek anyámnak.

De később
sem sikerül felejtenem.
A testem roppanásokkal
emlékszik,
emlékeztet.

*
Úgy törtem kettőbe, ahogy a virslik,
ha beléjük szúrod a villát.
Pont középen.

*
Csak az ágyban van meleg,
de a paplan alatt félek.

A matrac olyan vékony,
hogy a padló
minden csontomat
egyszerre nyomja.

*
Egészen apró
részekre szakadtam
belülről.
Mint a szilánkok,
szúrják a keringésben
a szívem, ha az oldalamon
fekszek.

*
Nekem a szépség Szibéria.

Nem tudom elképzelni
az álomba-fagyott,
szenet evő embereket,
a vérző tenyerű
foglyokat.

Szibéria nekem
csak az a puha végtelen,
ahol nem lehet félni,
hiába próbál az ember.
Nagyanyám dunnái
és az öröm, ahogy
alvás közben
a meleg, kövér testéhez
tapadhatok.

Jóleső közelség,
ami megvéd a létezéstől.

Itt megvakulsz,
ha nézed a végtelent.
Szeretnél a hó alá bújni.
Télen a fagy
tikkasztja a lelket.

Újra és újra havazik.
néha hóhullás nélkül is
havas lesz minden zsinór.
Mintha a szárítókötél belsejéből
bújna ki éjjelente a hó.

S ha a kesztyűdet elveszíted,
apró kristályokat építenek
a fokok a kezedben
folydogáló vérből.

*
Illeszthetetlen vagyok.

Három szoknya van rajtam.
Vizes kezedet
nyugodtan töröld bele
a legfelsőbe.

*
Kékülnek a lábszáraim,
a testem nem szokik hozzá
semmihez. Keresztbe
teszi magát nekem,
hadd küszködjek.

*
Nyáron is fázom.
A házban még júniusban is
olykor álomba fagyok.
A vérkeringésem elakad
az egyik lábszáramban,
és fáj.
Nyújtom az izmokat,
a szóeleji magánhangzókat,
és erőszakolom a vödröt
vissza a kezembe.
Mintha soha el sem
mentem volna innen.

*
Az égből ereszkedik a hideg,
szétosztja magát a köveken lassan.
Húzza a szén
kezemből kifelé a vödröt.

A szomszéd kecskét hajt haza,
sáros a lába, nagyokat csap
a kecske hátára.
Belekapaszkodnék, csak húzzon el
innen, az ajtó elől.

*
Az ablakon nem látni át
a vastag jégvirágtól.
A hó a párkány mélyedésében
fekszik, könyököl,
mintha lesné kintről a hideg,
nagy, eres szemekkel,
hogy járkálok a túlfűtött lakásban
meztelenül.

Üvegek

Aztán apám
valahogy elkezdett
mérhetetlenül sokat
inni. A sok üveg csillogott
mindenütt a házban,
sorakoztak az ablakban,
a konyhaasztal szélére,
szorosan egymás mellé rakva.
Apám az ágy alá
fektette, simogatta ezeket
a vodkásüvegeket.
Volt, hogy a tiszta alkoholt
keverte el
egy-egy pohár vízben.
Nem tudtam odanézni,
míg itta,
féltem, hogy látom majd,
ülve nézem végig,
ahogy apám megvakul.

Lassan költöztünk el,
hogy ne legyen titok,
anyám mindennap megpakolt
ruhákkal, vázákkal
négy zacskót,
a bátyámmal szó nélkül
mentünk a kivett,
üres lakás felé,
a térdemet verték
a megpakolt zacskók,
nem tudtam elképzelni,
hogy apám nélkül
fogunk élni.
Olyan csöndes volt.
Ahogy elindultunk
a háztól, a bátyám ment
előre, én lassabban utána,
hátranéztem, ahányszor
sírni támadt kedvem,
hátranéztem és láttam,
apám üveggel a kezében
néz, minden
hátrafordulásomkor
elmosolyodott, mintha
nyugtatna:
rendben lesz minden.

Én mindig csendben mentem
mindenhová.
Anyám arra tanított, hogy
hallgassak,
minél kevesebbet szóljak,
mert én csak félig vagyok orosz,
nem szőke a hajam, szégyen,
ne foglaljak soha
túl sok helyet, s örüljek
mindannak, ami jut.
Visszafogni az álmokat.
Nem kérni.
Elhallgatni.
Kivárni a sorokat.
Pislogni sűrűbben,
az megnyugtatja a szemet.

Én mindig csöndben sétáltam el
apám mellett,
aki az új lakás környéki
ivókat látogatta sorra.
Nem szólt.
Pont úgy mosolygott rám,
mintha néznék még mindig
vissza rá, kezemben
a megpakolt zacskókkal.

Végül már magában ivott,
senki sem nevetett a viccein,
az arca egyre hosszúkásabb
lett a szomorúságtól.

A bolt előtt, üveggel a kezében,
kiabálva köszönt
az elhaladó,
régi barátainak, de
egyik sem válaszolt.
Nem értette,
olykor hangosan mondta:
biztos nem ismerik meg.

*
Azt mondják, az apa jelenti
a gyereknek a hidat,
a külvilág felé,
abból a fekete, mély gyomorból,
amivé az anyák
a családot teszik.

Ha tudtam volna szülni,
fiam lett volna.
És mélyre nyeltem volna őt,
sokat ittam volna rá,
hogy víz alá merítsem azt
az utolsó, ingatag hidat is.

Párizs, Olja

1998 áprilisában Párizsba megyek.

Anyám testvére akkor emigrált,
mikor semmi értelme nem volt már
szökni, az ország, a nép mindennek
a végét járta, de Olja összecsomagolta
két nejlonharisnyáját és a szoknyáját,
új szappant vásárolt, papírba tekert
mindent, és egy szerda reggelen
átszökött a szovjet határon.
Ő maga sem tudta elmesélni soha,
hogyan is jutott el pont Párizsig.
Nem volt ott régi szerelme,
sem rokonunk,
akihez bújhatott volna.

Apám rokonai olyan gazdagok,
hogy mindig magáznom
kellett őket.
Nem szerettek hozzám érni,
pedig én minduntalan
nyúltam feléjük.

A harmadik szeretője után,
a kilencvenes évek végén,
kihívott magához
bennünket Olja,
de csak egy repülőjegyre
való pénzt küldött.
Abból anyám
egy pár új ruhát
varratott nekem
és vonattal küldött
Franciaországba,
repülőgép helyett.

Párizsban a konyhában alszom,
bordó bársonnyal letakart
kempingágyon.
Nagynéném az egyetlen szobában
minden éjjel szeretkezik.

Az emigráns oroszok
egyáltalán nem szépek.
Hosszú ránc fut a homlokukon
a két szemük közé és
az ember arca mellé néznek,
miközben beszélnek. Mindegyik
halkan beszél és közben
egyik sem mond semmit.

Olja olyan szomorú ott,
abban a csilingelő, kivilágított
Párizsban, hogy szeretném
megölni, ne szenvedjen tovább.
A kempingágyon fekve,
esténként elképzelem,
hogy míg Olja alszik, lassan
az arcába nyomom a párnát.
Persze ez nem oroszhoz méltó,
de nincs revolverem.
Az arcába nyomom a párnát,
Olja fegyelmezetten, kezét
a két melle közé teszi és sír,
de már a megkönnyebbüléstől,
és közben halkan énekel,
oroszul, hálával, nekem,
hogy végre megszabadítom önmagától,
és hogy átvállalom a poklokat majd.

Olja dala

Nem szeretnék látszani.

Az ablakból nem látni ki
a vastag gázolajpárától.
Egy bolgár nővel
osztozom a konyhán.
Ha reggel az ablakhoz megyek,
már lép is ki az ágyból,
szalad a konyhába,
mosolyog rám.
Mellém áll, a vállamra könyököl
és nézi velem a füstöt.
Ez a bolgár nő boldog.
A reggeli szmognak is
örül.

Amióta itt vagyok,
hiába fürdöm és
krémezem magam.
Karjaim lemoshatatlanok,
bőröm minduntalan
magába issza a szappant.

Reggelente a bolgár nő
mellett mosom a fogam.
Fogmosás közben is mosolyog,
gyöngysor fogsorán
csak úgy csillog
a fogpasztahab.

Mintha folyton csak
egy határon várnék,
úgy alszom el, mintha tudnám:
az éjjel közepén
bármikor indulhatok
vagy megérkezhetem.

Esténként a buszból nézem
a rezgő fényeket,
amiben emberek
indulnak haza, vagy
dolgozni.
Ajtók nyílnak és csapódnak
fáradt vagy kipihent
hátak mögött.

Itt nem alszanak mélyen,
a szemhéjak ráncának
repedésében
fekszik folyton
az álmatlanság.

Párizsban nyöszörög
a beton, ha átfut
fölötte a vonat.
Négerek vezetik a buszokat
és minden este megbánom,
hogy szoknyát vettem
fel.

Mintha ki akarna köpni
magából a város.

Munka után,
hazafelé a buszon,
mostanában mindig elalszom.
S a város, minden este
egyre kijjebb lök magából.

Messzire visznek
ezek a buszok,
esténként én
egyre több megállót alszom át,
és a külváros különböző
állomásain ébredek.

Nem maradok sokáig
a város
egyetlen lakásában sem.

Félek, hogy otthon
nem fogok tudni elaludni
és tojás szememmel
repedtre bámulom a plafont.

Este az ablakból nézem,
hogyan hűl ki a város.
Zsibbad a karom,
tenyeremet az ablaküvegre
tapasztom, hogy legyenek
láthatóak a rácsok.

Nem tudom,
hogy a kezemben
hol ér véget a Jóisten,
és hol kezdődöm én.

Elmenőfélben minden reggel.
Lassanként veszítem el
holmijaimat.
A táskám olyan felszerelt,
hogy
bármikor tudnék
disszidálni.
De felülír folyton valami.

Apám magyar volt.
Vagy lehet, hogy lengyel.
Mindig elfelejtem,
olyan egyformák ezek.
Egy szavát sem értettem,
pedig minduntalan beszélt hozzám.
Hallgattam
apám dallamát.
Végül csak ennyi maradt
meg belőle bennem,
egy leutánozhatatlan
hanghordozás és
a siránkozás.

Az összes érzésem
egy-egy pillanat marad.
Nem tudom szavakkal
kinyújtani, feloldani magam,
hogy valahogy lelassuljak
és legyen időm
megfelelőbb tempóban
végignézni,
mit érzek.

Miket mondhatott nekem apám?

Az ember mindig oda kerül,
ott marad,
ahol semmi szüksége az életre.

Szerbia

1998 júniusában,
Párizsból hazafelé
a vonat folyosóján,
Ivan megmarkolja
a könyökömet és
tolni kezd
a vécé felé.
Így ismerkedünk
meg.

Franciául sziszeg valamit
a nyakamba,
leheletének melegéből
érzem,
mit akar.

Feljebb emelem
a szoknyám.

*
Ivan a semmiben lóg,
mint a ruhák rajta.
Csak a testemmel hajlandó
szóbaállni.
Hiába nevetek.

Folyton magához szorít,
utána elenged és kiabál.

Nem tudom elviselni,
hogy otthagyjon
bármelyik állomáson.
Kutyaként követem,
egészen hazáig.

*
Szerbiába
vonattal érkezünk.
Ivan attól kezdve retteg, és
nem enged el maga mellől.
Bámulom a boltokat.
A nők jobban tetszenek,
mint a szerb férfiak.

A kirakatok üvegén
ott marad
minden lélegzetem.

Ivan, ha bárki köszön neki,
megszorítja a kezemet és
futni kezd velem.
Futás közben
folyton megbotlom,
kezemben a kezével.

*
A barátai nem szeretik,
ha énekelek vagy táncolok.
Csak a harisnyámat
bámulják, a belebújtatott
lábamat nézik,
körmükkel a vádlimon
feltépik
a vékony anyagot.

Minden harisnyámon
egy-egy szem
lefelé szalad.

1999 márciusában

Belgrádban, egy kerek
asztal tetején,
Ivan két kézzel veri
valami ócska szerb dal
ritmusát,
miközben Goran,
az asztal alatt,
a terítő szélével törli
le arcomról
a pálinkától kicsordult
könnyeket.

A sziréna hangjára
Ivan üvölteni kezd,
én a terítőbe kapaszkodom,
míg Goran a lábam közt
utat törmagának.
Azt lihegi, az orosz nők
mind kurvák,
de én kivétel vagyok.

Ivan addig üvölt,
míg az ablakok,
a detonáció után,
abba nem hagyják
a remegést.
A végére kihúzom
a könyöke alól
az abroszt.

*
Nem találunk hidat,
amin át lehetne menni.
Ivan két órán át
számol és járkál
az autó mellett fel-alá.
Aztán a Szabadság-hídra
bök, remegő kezével.
Táskámban Goran képét
úgy gyűröm össze, hogy
ki sem kell vennem
közben az öklömet.

Két év késéssel

Szibériába
érkezem újra.
Mikorra már anyám
a kíváncsiságba
teljesen belefonnyad.
Hiába mondok neki
bármit a két év alatt
a telefonba,
nem ért,
nem hallgat végig,
recseg a vonal.

Miután leszállok
a vonatról,
anyám csak akkor
kezd el sírni,
mikor Ivan
a vonat lépcsőjéről
a peronra lép.

Akkor felzokog,
keresztet hány rám
és szorongatja Ivan kezét.
Ő meg nem érti,
csak nézi,
erősen hunyorít
ezekre a kékre
eresedett kezekre.

*
A fák között megáll a szél,
én fésülöm helyette
a füvet ujjaimmal.
Belecsíp arcomba a hideg.
A hegyről lassan ereszkedik a tél.
Már látni, hogy vált zöldről
barnára a táj,
hogy vált fehérre a hegyoldal.

Ivan már fázik a szobában.
Nem találja soha
a szemüvegét és attól fél, hogy
nem kéne már élnie.

*
Ivan hetente egyszer
a padlóra fekszik,
egészen a sírás határáig
csúszva kérlel:
ne szüljek neki gyereket.

Mintha egy büntetést
el lehetne így
kerülni.
Szerinte minden gyerek
rákos lesz, vagy szenvedni fog
és előbb-utóbb meghal.

Hetente egyszer
a homlokát nézem,
azokat a sűrű, sekély
ráncokat.
Én nem tudok megígérni
semmit.

Pont a lábam elé
fekszik, hogy lépni se
tudjak.
Ha megemelem
a talpamat,
már domborítja a
hátát.

Fekve alacsonyabbnak
tűnik és fennhangon
mondja, hogy ő
hagyja magát,
lépjem csak át nyugodtan,
menjek és keressek
olyan férfit,
aki gyereket csinál
majd nekem,
menjek, addig
majd ő itt fekszik
és végre
kipiheni magát.

*
Az ablakot mosom.
Ivan a lábaim közt
mozgatja a létrát,
kihajolok,
a létrával együtt
dől a délután.

Meg kéne megkapaszkodni.

*
Csak az éjszakáktól félek.
Újabban nappal
sokkal jobban alszom.
Főzés előtt és után.
Mire már elszívtam legalább
tizenöt cigarettát.
Olykor szeretkezés közben is.

De esténként annyi vizet iszom,
hogy nem tudom végigaludni
az éjszakát.

Ha reggel felkelek,
a kávéhoz vizet melegítek,
aztán szégyellem,
ahogy nyikorog az ajtó,
mikor a folyosóra megyek
cigarettázni.

Az az ajtónyikorgás szaggatja
szét az öreg szerb szeretetét.
Mérges rám, mert nem
vagyok elég csendes,
nem tudok hangtalanul
élni.

*
Ivan naponta,
délután négykor
leissza magát
és hallgat.

A véremet fagyasztja szét
ezzel a csenddel.

De ha megérzi a konyhában
a füst szagát,
talán
végre
elver.

Meztelenül lépek ki a házból,
ujjaimmal megérintem
az ajtó előtt lógó
színes nejloncsíkokat.
Az ablakot vastagon
benőtte már a jégvirág.

Belegyalogolok,
süti a talpamat a hó,
lassan vörösödik felfelé
a két lábszáram, mintha valami
méreg indult volna el
a szívem felé, éles egyeneseken.

Hasra akarok feküdni,
de a melleimet féltem.
Fájna a hideg.
Hanyatt fekve,
a hóba nyomom a tarkóm,
és két kézzel söpröm
a hasamra a havat.

Lassan hűl a testem.
Kásásra olvasztja körülöttem
a havat,
hallani vélem az erek
apró roppanásait,
ahogy a vérem
kristályosra fagy.
A hidegben lelassul,
szelídül a halál.
A hó alatt
sosem félek annyira.

Ettől kezdve, minden másnap,
kilépek a konyhaajtón
és a hóba ásom magam,
pucéran.
Ivan meg minduntalan
jön utánam, nézi szemüvegben
a hóbuckát, ami alatt fekszem,
mindig vár harminckét percet,
lehetőséget adva a hónak.
Aztán kiás.
Nem káromkodik,
egy szó nélkül feltöri
a jeges havat, lesöpör,
fölemeli a kipirosodott
testemet, kicsit megdörzsöl,
aztán lepedőbe teker
és visszavisz a házba.

Minden nap,
ott a hó alatt,
megbánok valamit.
Így készülök
a mennyországra,
hátha ki tudom
nyittatni lassan,
ezzel a hideg bánkódással,
utat csinálva magamnak
a képtelenségbe.

Azért egy kicsit
mindig félek, hogy majd
Ivan egy nap,
míg a lapáttal a jeges havat
töri, nem fog vigyázni
és az arcomat is szétveri
szép lassan.

Halál

Úgy öregedtem meg,
ahogy a Jóisten is
szégyellt volna látni.
Oda sem néz, amíg
az ágy széléhez
kötik az ember kezét.

Nincs ami mutasson
előre, hiába sebesedünk.

Szerettem volna
mégegyszer
végighallgatni
egy esőt.
Ahogy a csatornák
bádogfalát
a vízcseppek verik.

Az utolsó tíz évben
nem tudtam figyelni,
semmire sem.
Úgy halok meg,
mint akárki más.

Abban a percben,
abban az utolsó
percben,
a torkodat kaparja
még a légvétel,
a karjaidból lassan
húzzák ki a lelked.

A lábaidat többé már
nem fogod behajlítani,
nincs több futás,
nem ülsz le ebédhez.
Az idegszálak, mint a
szigeteletlen zsinórok:
letekeredik róluk
az élet,
nem osztódik tovább
egy sejt sem.
Nem íródik át,
egyetlen
fehérjeszálad
sem.
A szemed már nem jó
semmire,
a szempillák tövébe,
mint függöny aljába,
már ólomcsík van
varrva.

Mondhatnak
a füledbe bármit,
minden ilyen marad már.

A tüdőt markolja
a legtovább a lélek,
a szívet
el sem engedi.
Még két napig
tartod magad
a kihűlt, síkos
szíved közelében.

Elengedi hörgőidet,
kilép a garatból,
megcsillanhat
a könnyeiken,
nyitva maradt
szemeden,
halott fogaidon.
A levegőben maradt
fényben.

És megmarad
az élet, a kérdőjelek
görbületében,
az öröm a szögek
fokában,
a bánat a szavak
hordalékában.
Apró, puha darabokra
töri szét a testeket
a halál.

Nincs az a csönd, amelyben
nyújtózhatna benned
egy utolsót a fájás;
kezdődő nyár,
egy-egy légyzúgás,
ha lenne is,
megrepesztené
egy másik ágyról
jövő szuszogás.

Így old el a többitől
valamelyik Isten.

A szerb lányok

Uram, már csak azokat
a hosszú lábú
szerb lányokat
óvd meg az elkeseredéstől.
A nevetésükbe kapaszkodom,
a szép arcuk irigylésébe.
Bár tudtam volna valaha
szép lenni!
Tavaszig legalább az óvna meg,
a lelket
aránytalan darabokra cséplő,
szibériai téltől.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s