háttal a napnak

Látja ezt a földet, uram?
Szép, töretlen talaj.
Pedig a nap veri ököllel
minden reggel,
és feszíti minden éjszaka.

Ebbe a földbe vagyok én
térdig belefagyva.
És kúszik bennem
egyre feljebb ez a hideg.
Amikor eléri a számat,
mások arcához szorítom magam,
de üres maradok,
és csak hullanak a fogak.

Beleszögezett valami ebbe a földbe.
Olyan erősen tartja egybe a sok
göröngyöt a fagy,
hogy képtelen vagyok mozdulni tőle,
a lábam hideg,
az erek belül már virágzanak.

Nem is lehet, igaz?
Sehová sem lehet elmenni innen, uram.
Az mondják, mindenütt egyszerre ismétli
önmagát a világ, és hogy
az ember nem tud a saját földjéből kibújni,
mert más, idegen földekbe
ugyanúgy belefagy.

Pedig, tol bennünket valami, uram.
Tol mindannyiunkat az életen keresztül,
mindig csak előre, bárhogy is fáj majd.

Szép, szabályos minden éjszaka.
Húzódik szét, tágul a félelem.
Álljon ide elém.
Hogy legyen, mi eltakar.

Aki fél, szeret csak tíz-húz centire nézni,
s nem látni, távolabb mi van.

Azt mondják, el kell engedni mindent.
Mindent el kell engedni, uram.
És ha ez így volna,
már rég nem ácsorogna itt,
velem szemben,
háttal a napnak.
Hanem boldogan
dolgozná magát halálra
egy másik kontinensen,
idegen országban.

Látja, ezért áll itt mögöttem apám,
három teljes hadtest
és pár hullafoltosra vert gyerek.
Mert minden elengedhetetlen.
Pedig meg kéne csinálni
az újnak a helyet magunkban.

Gondoljon bele, uram,
mennyire fényes Kanada!
Magát ott is biztosan szeretnék,
ehelyett itt áll,
nem mer megmozdulni,
néz engem.
Engem néz.
De mégis miért engem, uram?
Hisz olyan gyáva vagyok már,
még a ráncok is az arcom mögé bújnak.
Mögém bújik minden, az a sok halott,
elhalt álom, irány, cél,
amik felé harmincnégy éve indultam.

Azt mondják,
Kanadában ezüstből van a hó.
A fagy nem harap az izmokba,
nevetnek benne az emberek,
de összemosódik minden mosoly,
fehér fogak a szitáló hóban.
Onnan mosolyog majd maga is vissza rám,
én meg, térdig a földbe fagyva
majd integetek.

Szabályos éjszakák közé feszítve
nézek majd maga után.
Ha továbbra is ilyen ügyesen
szorítok majd magamhoz mindent,
biztos, hogy gondolni fogok magára.
Elképzelem majd, amint a
kanadaiakkal a hóban nevet,
lesz olyan prémes bundája,
ormótlan csizmája, csupa hó lesz a haja,
a képzeletemben nem fog fázni a lába,
és ígérem, majd integetek.

Tudja bánt, hogy nem szól hozzám.
Bánt az is, ahogy
a földbe fagyva állok, gyáván
és már nem merek semmit sem mondani.
Halványodik maga is bennem,
egyre halványabb.
Olyan napokon, amikor
sok minden történik egyszerre velem,
már csak a könyökét látom,
azt a szép, széles alkarját,
a kezét, amit éppen elengedek.

Pedig tényleg,
csak el kéne engedni mindent.
Helyet csinálni magunkban az újnak.
Összeszorított szájjal tűrni, hogy
zuhanunk.

Mégis,
hány hónapig tart egy mozdulat, uram?

Litera.hu

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s