nehéz hajnalok

Mert vannak
olyan nehéz hajnalok,
maga is tudja uram,
mikor az ember már
mások cigarettáját szívja,
behorpad az idő
a fejek súlya alatt,
eltévednek a szájak
és pokol-sötét lesz
hirtelen mindenütt,
az ember alig talál haza.

Épp ahogy most maga
issza a poharamból
a megmaradt italt,
s néha már megindul
felém a szája.
Kapaszkodhatunk az asztalba,
egyikünk sem lesz már
boldogabb uram.

Mert beleragadnak az estébe
a tervek minduntalan
és hiába törli az ingével,
előbb-utóbb csúszós lesz
minden asztal, mindegyik arc,
s onnan már nem érződik
az a fájás, ami haza hajtja,
vagy épp a városba űzi
az embert.

Figyelje a szikrázó szélét a városnak,
nézze, hogy gurul szét
és pattan le a tetőről a fény.
A városok szélét bámulom
folyton uram, hátha eltűnik
majd ott valahol apám,
és majd nevet, én integetek,
hátha olyan hirtelen lesz
ennek az egésznek vége,
mint ahogy elkezdődött,
ahogy apám elhallgatott
és elment.

Dolgozni indult, még hallottam,
hogy zárja az ajtót
és órákkal később már
egy szót sem tudott szólni,
oly erősen nyomta
az agyát a vér.

Mert vér szorul előbb-utóbb
az agy és a koponya közé,
s az ember szó nélkül marad.
Mozdul a feje, a karja felrándul,
de az arc, a száj
már nem engedelmeskedik
tovább, s lilára vált
az a szép halványrózsaszín,
összetekeredett agy.

Talán van valahol egy pont,
amit ha átlép az ember, visszajut
minden elengedett tenyérhez,
és talán az elengedett
kezek közt
vár majd rám valahol
apám tenyere,
a tévé előtt a távirányítót fogja
vagy a garázsajtót nyitja
majd épp vele,
valamit keres vagy szerel
és én kicsi leszek újra,
olyan kicsi, hogy
a tenyerébe férjek,
hogy a zsebébe tegyen,
a cigaretta mellé,
s hogy majd nevessek,
épp úgy és olyan hangosan,
mint régen,
s amitől az összes
izmom kiegyenesedik,
és nem tudok tovább
lépni, ülni, de
lélegezni sem.

Az élet úgy múlik,
hogy közben,
mint jég a betonon:
repedéseket keres,
belém nyúl és tör tovább.

Apám koponyájából
kifűrészelt az orvos egy
kerek darabot.
Az intenzív osztályon,
mikor köhögött,
csak úgy dudorodott
a kötés,
s én csak dermedten néztem,
hogy lép ki apám fejéből
az összes gondolat,
hogy emeli meg a kötést,
majd hogy húzza valami vissza.

Minden köhögésnél
azt hittem, meg fog halni
és reméltem, hogy nem
jön újabb perc, az elmúlt
percek után.

Tudja uram, a legszörnyűbb
talán az, hogy nem tudja az idő,
hogy mikor kéne véget érnie,
és pont addig fog folytatódni
a félelem,
amíg az ember nem is gondolná.

ESŐ, 2018/1.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s