ólom

Vékony az ég, uram,
átlátszik rajta a Jóisten.
Nem nevet, nem lát engem,
és egyre csak magára mutat.

Tudja, hordozom magát is
itt a mellkasomban. Néha,
mint ólom, húz lefelé.
Földig érnek a vágyak,
kilóg belőlem mindegyik,
nem tudom, hogyan kéne
s mit abbahagyni.

Félek a maga kezébe
kapaszkodni, uram,
mert el kell majd engedjem.
Mintha meg se várnám,
hogy elinduljon felém,
még az első lépése előtt
elszökök.
Vagy dühösen kiabálok.
Aztán csak csodálkozok,
hogy miért nem ért.

Nem tudom,
hány lépés választ el
két embert végleg egymástól,
vagy hogy mennyi ideig tart pontosan,
míg a szív elengedi
a megszokásokat.

Ólommal van tele a tüdőm, uram.
Húz lefelé, lenn tart.
Tudja, az a jó ebben az életben,
hogy egy nap majd vége lesz,
és minden apróság,
amin most eszem magamat,
többé nem lesz fontos.

Mindegy lesz teljesen,
hogy időben szültem-e gyereket,
kinek nem kellettem,
hogy szerettem-e nézni
a napra gyűlt legyeket,
a tenger hányszor nyalta meg
a lábam, vagy hogy
mennyire szerettem volna
még egyszer megérinteni magát,
és hogy magának
mire kellettem.

Egy nap majd meg fogok halni
és mintha itt se lettem volna,
a testem helyére visszaül a levegő,
visszaadom a teret,
amit ezzel a szomorú testtel
kiszorítok folyton.

Ahogy apám után
sem mozdult semmi,
beletemettük a földbe
és már mindegy volt,
mennyi pálinkát ivott,
s ha ivott, sírt vagy üvöltött-e.
Mindegy volt, mennyire félt,
vagy hogy hány éven keresztül
ette valamin magát.

S látja, hiábavaló tényleg
minden szenvedés, uram,
csak amíg kivárjuk a halált,
míg súlya van a testtől a léleknek,
addig számítanak ezek.

Kifújom majd magamból
én is magát, az összes embert,
minden várakozást.
Ahogy apám fújta ki
lyukas torkán át
az egész életét.
Összes sikertelen tervét,
elhibázott szerelmét,
azokat a kegyetlen reggeleket,
mikor az ember nem érti,
miért kell várni,
hosszan ülni és várni,
hogy elmúljon az idő,
vagy hogy az élet
ismételhesse önmagát.
Kifújta a délelőttöket,
a ház mögötti kert képét,
amit ácsorgó órákon át
bámult, míg én kerítéstől
kerítésig szaladtam.
Kifújta anyám hosszú haját,
kiabálását, kezének szorítását,
kifújta az alkohol páráját,
a sírásunkat, minden
álmatlanra húzódott éjszakát.

Apám bukdácsolva ment, tántorgott
a tőle messzire futó álmai között.
És hiába ment gyorsan, hiába sietett,
soha egyiket sem érte utol.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s