Állat

Mert maradt bennem
apámból valami,
ami mindig önmagát itatja,
és minden este inni kér.
És ahogy a vodka a
gyomorszájhoz ér,
csókolva nyit bennem
utakat,
nyílásokat tör fel
egyre mélyebben a testben,
az orromba ragad
az illata,
minden korty után,
mint a kölnivíz.

Lenyelni
vodkát,
mustot,
cointreaut,
4711-et,
likőrt és
cogniacot,
grogot és
rumot,
vinyakot,
arcszeszt,
gyümölcsbort,
sört, sok sört,
mindent, mi apró darabokra
marja az agyat,
ami újra és újra
átgondol mindent
helyettünk,
de megoldást
nem talál.

Inni asztal alatt,
wc-ben kis üvegből,
apró poharakból,
hosszú poharakból,
lapos üvegből,
talpas poharakból,
bögréből,
hamutálból,
felnyalni az asztalról,
padlóról,
rázni az üveget.

Én folyton féltem inni, uram.
Mindig féltem, mert van az a pont,
mikor valami átkattan az agyban,
és már úgy iszom
a pálinkát, mintha az csak
limonádé volna.

De ha nem jut alkoholhoz
ez a bennünk lévő állat,
talál más utat, repedéseket,
ahol kibújhat. És kibújik belőlünk.
Mert tele vagyunk résekkel, uram.
És bele is lóg mindig
ezekbe valami.

A csontokból szakad fel,
a bőr alá ragad
és követel, mint egy
mellkasba zárt állat,
nem hagy aludni,
bármilyen mélyen is
alszok: utolér.

Annyira féltem, hogy
semmit sem mertem
sokáig csinálni.
Csak röviden.
Rászokunk mindenre,
ha egy állat tombol
a mellkasában bent.
A bordák közül les,
vicsorít a világra
és feneketlen mély
gyomorrá,
túl mély szakadékká
változtatja az embert.

Bármilyen szerettem volna lenni,
csak olyan nem, mint apám.
Egész életemben néztem,
ahogy mások dülöngélnek,
és féltem.
És ha én dőltem,
örültem, hogy szorosan
csukva a szemem.

Aztán valahogy egyszer
végre kiittam magamból apámat.
Kipisilve, kihányva
a fájást, hagytam abba mindent.
Mintha kisimogatta volna
fejem görbületeiből valami.
De továbbra sem mertem
semmit sem túl sokáig csinálni.
Épp ahogy most ettől
a beszélgetéstől is félek.
Már túl sokáig tart, és
még mindig magázom magát.

Jobb lenne még nagyobb távolság,
jobb lenne elszaladni innen.
Ha egyedül vagyunk,
nem bánt senki sem
bennünket. Csak saját magát
eszi szét az a megfonnyadt rész,
lyukas fogakkal rágja szét
mindazt, ami még épen maradt bennünk.

Úgyhogy szép lassan megálltam,
belefagyott ebbe a földbe a lábam,
és azóta sem tudok mozdulni.

Alföld, 2018/7.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s