Apa háborúja

(részlet a Csönd c. drámából)

Apa

Van, hogy a csontodat repeszti a dörgés.
Kinyitod a szemed, tudod, hogy ébren vagy,
de tudod, hogy nem vette még észre senki.
Összeszorítod újra a szemhéjadat
és próbálsz úgy tenni,
mintha megszűntél volna.
Lehunyom a szemem és elképzelem,
hogy már halott vagyok.
Bomlik a kezem, a lábam,
minden vérem kifolyt,
tócsában áll a fejem körül,
nem szívja magába a föld.
Mert ez nem az én földem.
Remeg a lábam alatt,
zörög forgás közben,
egyszerre dőlök vele.

Sokszor elképzelem,
hogy nem szédülök,
hanem a világ fordul,
a feje tetejére áll a bolygó
és én dőlök vele.
S ha majd végképp megfordult,
ez a test, velem együtt
kihullik az űrbe
és megfagyva zuhan tovább.
Beleverem a fejem a csillagokba,
de zuhanás közben sem halok meg.
Elképzelem, hogy átzuhanok egy másik
bolygóra.
Becsapódok, ott nem ismer senki.
Senki sem fog tudni rólam semmit.
Nem látják majd a ruhámon a vért.
Nem látják majd, hogy fehér a szakállam.

Én őszülök.
Minden nappal
egyre fehérebb leszek.
Az arcom csupa csík,
a ráncok mint az arcomra rajzolt rácsok.
Nem tudok kiszabadulni.

Lőnek. Tudod, hogy fel kell kelned,
de hiába van nyitva a szemed,
nincs erő, ami fel tudná emelni
ezt a testet a földről.
Látod magad felülről,
mintha már nem lennél benne
a saját bőrödben.
Elfelejted érezni a testedet.
Mintha soha nem is lett volna kezed, lábad, fejed.
Ha sokáig koncentrálsz, egy időre el tudod hinni,
hogy az egész csak valami képzelgés.
Képzelgés a tenyered, benne a takaró,
a bőröd alatt a csontok, az izmok és
csak képzelgés a hideg.
A csontokba szorult hideg,
amitől nem tudsz megmozdulni.
Képzelgés a kiégett ház,
a beszorult szálkák a bőröd alatt,
a bőgő nők szaga.

Hiába égetsz ki egy házat,
bent akkor is nedves a fal,
most már mindig nedves lesz a párnád,
a bőröd mindenhol.
Nedves folyton az arcod, de csak belülről.
Nem szabad engedni a könnyeknek,
hogy belőlünk kifelé is találjanak utat.

Hidegbe mártod a nőket,
kihűlnek a csontok a testükben
amíg pucérak,
és közben neked is hideg,
végig hideg a koponyád.

Hideg ruhát a hideg testről lecibálni,
tolod a sarkát, a lábát az égbe,
hogy odaférj, beléjük férj.
Az égbe tolod a nők lábát,
lépjenek a napra,
tapossák el az Istent,
rúgják meg az angyalok arcát,
akik hagyják,
hogy az emberek ilyeneket csináljanak.

Dörgésre alszol
és dörgésre ébredsz.
Zörög az egész világ,
a szántóföld, a puska.
Zörög az ég, mert nincs benne az Isten,
konganak az ég falai, anyám,
nekem itt az anyám hiányzik a legjobban.
Tegnap elvágtam egy ember nyakát.
Anyám kimosta, mindig kézzel mosta ki
az ingemet gyerekkoromban.
Anyám kezeit látom,
az ereket látom a kezén
magam előtt, amíg próbálom
úgy tartani a kést a sötétben,
hogy ne csillanjon meg.
Hogy én vágjam el az ember torkát,
és ne ő az enyémet.

Nincsenek itt már emberek.
Lenyeled azt a tablettát,
és belül megindul a dobogás,
a szíved felcsúszik a torkodba,
onnan a füledbe,
dobog a szíved a fejedben,
az a tabletta lecsúszik a szíved helyére.
És már tudsz járni, szaladsz, szaladsz,
előre!

Aztán állsz véresen és nezéd,
ahogy kiég a ház.
Nem tudod, kit égetsz el,
milyen álmokat,
mennyi gyűlöletet.
Füstöl, pislákol, elfeketedik.
A végére mindenki arca fekete lesz,
azé is, aki bent ég,
azé is, aki ezt nézi.
A füst az égbe markol,
úgy húzza a föld felé,
de hiába rázza,
nem hullik le közénk
onnan az Isten.

Amikor felgyújtunk egy falut,
akkor kell menni előre,
amikor már nem olyan nagyok a lángok.
Egy falu sem ég ki teljesen.
Előbb menekülnek el az emberek.
Elég az egyik végét megégetni,
a többi elénk rohan.
Rohannak az emberek,
mert félnek.
Félnek az emberek,
mert szeretnek élni.

Alföld, 2020/5.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s