Piac

(részlet a Csönd c. drámából)

Fiú

Miután elment apám,
anyám a házban mindent elhagyott.
Folyton kerestünk valamit,
szemüveget, kulcsot,
papucsokat és zoknikat.

Lassan szoktuk meg a félelmet,
sok időbe telt, míg a bőrünk alá bújt.
Az izmaim közé szorult a félelem,
nehezen mozogtam,
mintha folyton vigyázzban álltam volna:
ha futni kell, tudjak szaladni,
ha el kell bújni, tudjak egészen kicsi lenni,
ha apámat lelövik, majd el tudjam viselni.

Úgy hajolt a vállamra anyám,
hogy egészen közel nyomott a földhöz.
Míg apám a fronton volt, én nem nőttem
egy centit sem.
Féltek a csontjaim, nem mertek nyúlni.
Féltek az emberek, hogy végül majd
elfogynak mind a férfiak,
s ha elég magas az ember,
akkor idősebbnek látszik,
és a háborúba is
mindenkit elvisznek egy nap.

Próbáltam kicsi maradni és sovány.
Kerestük a zoknikat, a kulcsot,
kerestük a szemüveget, az örökírót,
kerestük a kaszárnya telefonszámát.

Aztán hirtelen mi is szegények lettünk.
Olyan gyorsan fogyott el a pénzünk,
hogy észre sem vettük:
nincs otthon étel, se dinár,
amin kenyeret lehetne venni.

Akkoriban alig volt valami az országban.
Nem tudom, hová tűnnek el a dolgok,
a háború magába nyel mindent.
Mintha a holmik, az étel
együtt tűnt volna el külföldre
a menekültekkel.
Emlékszem, én ’91 szeptemberétől
egészen 2000-ig éhes voltam.

Nem volt étel a boltban.
Kenyér is csak percekig.
Az emberek egymás mögé állva
várják, hogy a pék
kinyissa az ajtót, aztán dulakodjanak.
A sok könyék között
alig látok ki az emberek közül,
kitakarják előlem az eget.

Ha felülről látta volna az Isten,
csíkos lett volna egész
Jugoszlávia.
Vércsíkok a közepén,
az oldalán meg rövid, tömött
fekete csíkok,
ahogy az emberek állnak
áhítattal egymás mögött
cigarettáért,
kenyérért,
pénzért
a sorban.

Sietni kell.
Ha kinyomtatták az új pénzt,
sietni kell, még aznap
elkölteni,
mert az infláció miatt
másnap már egy
kenyeret sem tudsz rajta venni.

Láttam embert, aki kiabálva
szórt szét
harminc millió dinárt
az utcán.
Mert nem ért már semmit,
a fizetését nem tudta
időben elkölteni,
mire a boltig ért,
már nem maradt annak
a papírnak értéke.
Vitte a szél a lila-sárga bankjegyeket.
Mintha csak az arcába akart volna
röhögni a szél
a földön ragadt embereknek.

Aztán a kenyér is elfogyott a péknél,
nem volt liszt a boltokban.
Amíg apám a fronton volt,
elfogyott minden a városban.
Rohant velünk az október,
minden nappal egyre csak
nyúlt a sötétség.
Aztán elvették az áramot.

Anyámmal gyertyafényben
kerestük tovább a dolgokat.
Mire eltűnt az étel a boltok polcairól,
mi is átszoktunk arra, hogy
pénzt keressünk otthon
zokni és kulcs helyett.

Anyámmal gyertyafényben ülve
forgattuk ki apám minden zsebét,
anyám mindegyik táskáját,
régi pénztárcákat, ládikákat,
hátha valahol maradt még pénz.

A piacon egymásnak dőltünk anyámmal,
a vállamra támaszkodott,
nyomott egyre a föld felé
és én alig tudtam megtartani egyenesen.
Akkor már hetek óta nem volt
semmi hírünk apámról.
Éjjelenként azt képzeltem
fázik, keze-lába sáros,
a lövészárokban patkányok közt alszik,
mint a filmeken.

Egyszer a piacon odajött hozzánk
egy ember, apám munkatársa volt,
a szememet nézte és mosolygott.

Férfi

Láttam apádat a fronton,
fekete zsákban vitték a férfiak.
Vége a gyerekkornak, azt ugye tudod,
most már neked kell segíteni otthon
mindenben.

Aztán anyámra nézett, még mindig mosolyogva.

Ha kell segítség, én bármikor átmegyek.
Nem lehet védtelenül hagyni
egy nőt, akinek
a férje már úgyis
egy zsákban van.
Szóljál csak lelkecském,
bármi kell, bármit megkívánsz,
akkor majd én átmegyek.
Segítek én neked.

Fiú

Kacsintott anyámra, ahogy
a mosoly széthúzta a száját,
látszott hány fog hullott már ki belőle.

Anyám kitátotta a száját,
mint aki sikítani akar,
de száraz levegő jött csak ki a torkán,

mintha ennek a fájdalomnak
már nem tudna hangot adni,
annyira mélyről jön,
szakad fel a hasa mélyéről,
abból a pontból, ahol
anyám minden reménye lakott.

Lehelte ki a levegőt hang nélkül,
és remegett, a szeme egészen fekete lett,
és én féltem, rettegtem, hogy ott hal meg állva,
miközben a vállamra támaszkodik.

Apró lépésekkel jutottunk haza.
Mikor megjött az áram, csak ültünk
egy helyben, anyám nem akart letusolni,
hiába volt végre melegvíz.
Megmostam a hajam,
bekapcsoltam a mosógépet,
egyik szobából szaladtam a másikba,
nem tudtam, mit kéne csinálni,
pár óra múlva az áramot megint elveszik,
de én nem tudtam,
hogy kell erre felkészülni.

Közben minden falon apám arcát láttam,
ahogy a fekete zsákból néz ki,
véres a szőke szakálla,
véres a szemhéja,
véres az egész apa,
és halott.

Tizenegykor megcsörrent a telefon.
Apám hívott, a hangja egészen halk volt
és azt mondta, egy hét múlva engedik haza.
Aztán csak sírtak együtt anyámmal
a telefonban.

Azt mondta nagyon fáradt és mindene fáj.

Anya

Főzök neked paprikást,
nincs hús, Iván, gyere haza,
szerzek húst valahonnan.
főzök neked csirke paprikást,
csak gyere haza hozzánk.

Fiú

A fáradtság akkoriban a csontomba bújt.
Évekkel később szivárgott csak ki belőle.
Olykor megálltam útközben,
mintha megmarkolta volna
a fáradtság a lábam,
nem tudtam tovább lépni,
álltam az utcák közepén,
mozdulatlan.
Évekig aludt a csontjaimban a fáradtság,
aztán felébredt,
kicsapódott a bőrömre
és csak álltam az utcákon,
minden célt félbehagyva,
míg ki nem pihentem lassan
a félelmet, hogy meghalt apám.

Alföld, 2020/5.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s