Hiába nincs már

Rijekában ülünk egy hajó teraszán, reggelizünk. A magyarok úgy hívják: Fiume. Nekem nem áll a számra, mindig Rijekát mondok. Van itt a közelben egy emléktábla, hogy ebben és ebben a házban lakott, ettől-eddig Jókai Mór. Alatta virág. A kanalizáció fémfedelén, a kikötőbakokon magyar felirat. A vasútállomást a magyarok építették.

Rijekában magyarnak érzem magam. Mégsem tudom azt mondani rá, hogy Fiume.

Reggelizünk, egy jugoszlávnak indult, a háború után viszont horvátra transzformált irodalmi fesztivál kitudja hanyadik napján. Egy hajón szállásoltak el bennünket, velika (nagy) pompa, ahogy a horvátok is mondják.

Luka az asztalnak dőlve issza a kávéját, és közben azt magyarázza: mi szinte egy nemzet vagyunk, összetartozunk. Nézek rá, a horvátra, én, a magyar, és nevetek. Azt mondja, ugyanakkor születtünk, ugyanabban az országban, ami most már két különböző terület, lehet, lassan az időt is másképp méri a két ország majd, de lényegében mi összetartozunk. Addig nevetek, míg ki nem jelenti, már a monarchia óta összetartozunk, nincs ezen mit nevetni. Látni a szemén, hogy fáradt, de még így is nagyon szeretne összetartozni.

*

1999 tavaszán tanultunk az első világháborúról. Majdnem egészen végigvette velünk a szerb anyanyelvű történelemtanárunk a tankönyvi tananyagot.

Nem volt kis kihívás a kilencvenes években történelem- vagy földrajztanárnak lenni Jugoszláviában, mert változott folyton minden, a terület, a földrajz, a határok, az igazság, a történelem, az ellenségek. Mivel a tanárunk nem magyar nemzetiségű volt, bár magyar nyelven tanított bennünket, soha semmit nem tanultunk a magyar történelemről. Nem lényeg – mondta. A dolog kimerült Gavrilo Princippel, aki lőtt, és hős lett. Ilyen fiúval szerettem volna járni akkoriban. Trianonig nem jutottunk el soha, mert Amerika elkezdett bombázni bennünket. Nem volt még internet, senki sem gondolkodott a távoktatáson. Én meg ugyan nem vettem elő bombázás közben a történelemkönyvet.

A nagyanyám mindig azt mesélte Trianonról, hogy nagy volt a zűrzavar, amikor próbáltak rendet teremteni, és kitalálták, hogy aki Magyarországon született, az menjen vissza oda. Hogy majd az alapján tesznek rendet, hogy ki milyen állampolgár, hogy ki melyik helyen született, és az per pillanat melyik országhoz tartozik.

A nagymamám nővére, Margitka, akkor volt talán négyéves, őt is vissza akarták vinni, vonattal. Azt nem mesélték el soha, hogy’ oldotta meg végül a dédapám, hogy Margit tanti megússza a visszatoloncolást, mindenesetre megúszta. Ennyi információm volt. Vonat, szétszakadás, kiskorúként Budapesten.

1999-ben, a bombázáskor a családunk szétszakadt. Anyám attól félt, hogy előbb-utóbb partraszállás lesz, az meg sok férfival, katonával jár, neki meg két lánya van, nem túl szép kilátás az ilyesmi egy háborúban. Ezért a Pesten élő rokonokhoz küldtek bennünket vonattal. 

Minden rokon nagyjából két hétig örül neked, utána rád un, és idegesíted, na meg ők is téged. Én is ráuntam a saját rokonaimra, ők is énrám. Nem jó koloncnak lenni mások nyakán. Csak hát, ha nincs hova menned, elég nehéz 15 évesen Pesten feltalálnod magad. Végigjártuk az összes rokonunkat, mindenhol laktunk egy kicsit. Egyik nagynénim elvitt bennünket moziba is. Jót akart, csak nem gondolkodott. A Ryan közlegény megmentését néztük. Harctéri jelenetek, szétbombázott házak, kegyetlenkedések, sírdogáló civilek. Szimpla háború. Közben otthon épp bombáztak. A film végén sírva hagytuk el a mozit.

Aztán végül, mikor már minden rokonunk agyára mentünk, és anyámék rájöttek: nincs nagy különbség a bombázás és az azt megszakító szünetek között, csak egy kis detonáció, áramszünet, félelem, akkor haza is vonultunk Pestről, boldogan.

Szegény rokonok is örültek, hogy végre visszatérhetnek a saját biztonságos életükhöz, mi meg a saját háborús hétköznapjainkhoz.

*

Egy másik irodalmi fesztiválon állunk, iszogatunk és nevetünk, Horvátországban. A fesztivál profilja, hogy az egykori Monarchia területeiről hívnak meg költőket, írókat. Van egy szlovén író, egy osztrák író, én a magyar, meg persze a házigazda horvátok. A fesztivál monarchia-romantikája már első nap kudarcba fullad, mivel horvátul köszönök, beszélek, így az egész átcsap délszláv nosztalgiába, viccelődésbe és piszkálódásba. Az osztrák résztvevő türelmes, végül bevallja: a felesége bosnyák, már megszokta, hogy érthetetlen nyelven üvölt körülötte mindenki, egészen otthon érzi magát. A főszervező felváltva tekint szerbnek és horvátnak. Engem. A magyart. Mivel horvátul beszélek, nem szerbül, azt mondja: egy vagy közülünk, hát te is horvát vagy! Ha valami viszont nem tetszik neki, vagy magára vesz egy piszkálódást, nevetni kezd, hogy jaj, Anna, te szerb vagy.

Utolsó este a múzeum kertjében állunk, a gála és a pompa után. Bezárt már minden, késő éjszaka van. Az osztrák fiú szeretne mosdóba menni, de már semmi sincs nyitva. Végül rábírják a szervezők, hogy vizeljen az utcán, van ott egy kőkerítés, arra. Nehezen, de rááll. Amíg nézünk utána, az egyik szervező megszólal: Hej, hány éve annak, hogy ezeket az utcákat osztrák férfiak hugyozták össze, és fájt nekünk. Erre most mi idehívunk egyet, és még rá is beszéljük, hogy csinálja.

Az osztrák fiú másnap reggelinél kiakad, nem bírja tovább a szláv beszélgetéseket. Morog szegény, aztán rám néz, és azt mondja: A monarchia osztrák és magyar volt. Ezek a horvátok a mi alattvalóink voltak, hiszen nem voltak benne az ország nevében sem. Szóval lényegében nem is értem, mit pattognak, hogy a monarchia így meg úgy. Nem értenek ezek semmit! – mondja, majd rám kacsint.

*

Én sem értek semmit.

*

2006 tavaszán, fél háromkor állok a bevándorlási hivatalban. Egy kínai és egy koreai család már megkapta a letelepedési engedélyét. Utánam jöttek be reggel az épületbe. Én a tanulmányi D-típusú vízumomra várok. Az kisebb cucc, mint a tartózkodási vagy a letelepedési. Reggel nyolc óta várok. Eddig baj volt a biztosításommal, és négyszer küldtek haza, hogy majd egy újabb időpontban jelentkezzek hiánypótlásra. A procedúrát úgy kezdtük, hogy kértem – ceruzával és papírral a kezemben: diktálják le pontosan, milyen papírokat kell benyújtanom, mit kell lefénymásolnom, hány illetékbélyeget vegyek, nem szeretnék többször jönni hiánypótlásra.

Háromkor jön egy ügyintéző, és azt mondja, nincs lefénymásolva a diákigazolványom, nem elég, hogy megadtam a számát és neki bemutattam még egy hónapja, le kellett volna fénymásoljam, mivel szerb vagyok, erre nagyon is szükség van, hogy bizonyítani tudjam, hogy nem feketén akarok dolgozni, ki tudja, mit, vagy munkanélküli segélyhez kell a tanulmányi vízum, hanem tanulni akarok, mert ugye ezt állítom. És hogy ma már nem tudok sorra kerülni, szóval majd jöjjek vissza holnap.

Sírva kiabálok, és mutogatom az egy hónapja írt listát, amit ők diktáltak le, hogy mit kell behozzak, például hoztam az egyetemről hallgatói jogviszonyt, lepecsételve, akkor meg minek a diák? Kiabálom, hogy hetedjére vagyok itt, miért nem mondták az elején, hogy ez is kell.

A férfi megijed, elkéri a diákomat, azt mondja majd lefénymásolja ő, de csak tudjam, hogy ez most kivétel, nem használhatják a fénymásolójukat ilyesmire, csak most már ne kiabáljak, és ne sírjak.

Délután a nővérem azzal vigasztal, hogy amikor ő ment az első tartózkodási engedélyéért, pár évvel ezelőtt, elküldték lepra- és maláriatesztre is, az afrikaiakkal. Ki tudja, milyen földrajzot tanítanak itt, ahol azt gondolják, Vajdaságban honos a malária, a lepra.

Miután megszűnt Jugoszlávia, lecsúsztunk, lecsúszott az országunk. Egészen Afrikába.

*

1994 őszén a helyi maffiózó lánya, aki rettentően hasonlít Freddie Mercuryra, a fogai miatt, a földre lök, és négyszer belém rúg, azt kiabálva, hogy büdös magyar. Köp egyet. Nem talál el a nyála. Odaér egy tanár. Rám szól, hogy keljek fel, mit fekszek én a padlón, mit képzelek. A tanár magyar. Láttam, hogy látta. Az egészet látta. Itt senki sem akart bajba kerülni. Felkelek, de már nem kezdek el magyarázkodni. 

Nagyjából húsz évembe telik, hogy a helyére tegyem azt, hogy kisebbségi vagyok, de ezáltal nem vagyok kevesebb. Nagyjából húsz évembe és négy pszichológusba kerül, míg helyre áll az önbizalmam, és elkezdem valamennyire teljes értékű állampolgárnak érezni magamat. Rádöbbenek: nekem is ugyanolyan jogaim vannak, mint bármelyik többségi nemzet tagjának, bárhol. Furcsa érzés ez. Elég jó dolog erre rádöbbenni. Csak sajnálja az elvesztegetett időt az ember, amíg nem ezt érezte.

*

Ismét a bevándorlási hivatalban állok, pár évvel később. Megint tanulmányi vízumot kérvényezek. Azzal lepnek meg, hogy tudnak fénymásolni, nem nekem kell elmennem mindenféle papírokkal fénymásolót keresni a halál háta mögötti kerületben. Sőt, a tartózkodásit is megadják, több mint egy évre. Ámulok: hihetetlen. Mindezt két időpont alatt.

A probléma mégis előjön: nem stimmel a nevem. Anna Andrija Terek néven tartanak számon, de a szerb útlevelemben magyarul írják a nevemet, ők ezt nem értik, hogy lettem Terék Anna? Most én ugyanaz az ember vagyok? Hogy ellenőrizzék ezt le? (A szerb iratokon, okmányokon az apa neve van feltüntetve, az anya neve, pláne a leánykori nincsen.)

Nevetek, ja, igen, átírták, csak ennyi, én én vagyok.

Az ügyintéző kikerekedett szemekkel néz rám: Hogy tudta ezt elintézni?

Azt válaszolom: Kérdezték, akarok-e ékezetet, mondtam, hogy igen, ők meg azt mondták rá: oké.

Még nagyobb a szeme.

Még háromnegyed órát ott kell ülni, mire átvezetik a nevemet magyarra a szerb útlevelem alapján a magyarok.

*

Isztambulban állok. A török férfiak úgy néznek ki, mint az otthoni férfiak. Az összes török bácsi hasonlít az apámra. Viccelődve mondom, lehet, nem is halt meg, csak elszökött Isztambulba, hogy jégre szórt mandulát és sorsjegyeket áruljon az utcán.

Már egy ideje nem tudom eldönteni, hogy mi vagyok (magyar, jugoszláv, szerbiai/vajdasági/jugoszláviai magyar, délvidéki, határon túli, szimplán vajdasági vagy csak hülye), már egy ideje nem is érdekel különösebben. Olyan lényegtelen.

Az egyik török költő rám néz, nevet, és azt mondja, mi törökök és ti magyarok, hát mi testvérek vagyunk. De, mondom, én jugoszláviai magyar vagyok, az is ér? Röhög: akkor még inkább testvérek vagyunk, hát az ötszáz év, az ötszáz év. 

Az első éjszaka jogára gondolunk mind a ketten. A mellettünk álló horvát költő is, ezért inkább közbenevet: Ó, a rigómezei csata! Ah, ez a Koszovó! Minden ott történik, ami csak ér valamit.

Én sem igazán értem ezt a viccet.

A rigómezei csatára gondolok. Aminek 525. évfordulóján, június 28-án, Gavrilo Princip lelőtte Ferenc Ferdinándot. És kitört az első világháború. És jött Trianon. Meg a sokkal későbbi háborúk, a sorban állásaim a bevándorlásiban, stb., stb.

Ez egy végtelen történet. Semelyik része nem áll meg magában egyedül. Nincs Trianon Gavrilo Princip nélkül, ő meg az Oszmán birodalom nélkül. És így tovább.

És vannak területek, amiket újra és újra fel kell locsolni vérrel, a föld felissza úgyis.

*

Luka szerint teljesen más hangon beszélek horvátul, mint angolul. Ezen nagyon jókat nevet. Milyen más az ember, ha más nyelveken beszél! – mondja lelkesen. Beszéltet magyarul is, kéri, hogy mondjak valamit németül. Én előbb unok rá, mint ő.

Kérdem tőle, mint monarchiabeli felmenőkkel rendelkező embert: ő minek érzi magát, és én mi vagyok?

Nevet: hát, mik lennénk, jugoszlávok. Hiába nincs már.

Litera.hu

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s