CSÖND


  
 
 
 HÁBORÚ  
 
 
 
 
 Fiú
 Régen elképzelni sem tudtam,
 mi történhet egy harctéren,
 mit csinálnak a háborúban
 az emberek.
 
 
 Úgy hittem, van egy óriási mező,
 ahol esik az eső és a lábak
 minduntalan beleragadnak a sárba.
 Sok a patkány és mindenki piszkos.
 És esőben lövik egymást 
 távolról az emberek.
 
 
 A képzeletemben nem találtak el
 soha senkit. Vagy csak gonosz emberek
 haltak meg. Voltak jók és rosszak.
 Célja volt a háborúnak.
 Én azt hittem, egy háborúnak
 lehet jó célja is.
 
 
 Esténként odalapultam
 anyám lába mögé,
 mikor elnyúlt a kanapén.
 Mögé bújtam és a combjára
 tettem a fejemet.
 A hajamat simogatta.
 
 
 Anya
 Mitől félsz?
 
 
 Fiú
 Rettegek,
 hogy a horvátok lelövik apát.
 Azt mondtam, félek,
 hogy a sárban majd ott marad
 apa vére, és nem tudom:
 ha a háború után egyszer majd
 kisüt a nap,
 az a vér
 rászárad-e a földre,
 vagy magába issza majd?
 
 
 Anya
 Félnek az emberek,
 mert szeretnek élni.
 Nem baj, hogy félsz fiam.
Apád nem fázik.  
 Augusztus van, süt rá fentről a nap.
 Nyomja biztos a vállát a puska,
 de apád ügyes ember,
 úgy hiszem, most is épp fütyörész
 valami régi, kedves dalt,
 s a csizmáját pucolja.
 Apád arca már biztosan  
 egészen barna, és a szakállát is
 kiszívta a nap.
 Mire hazajön, olyan szőke lesz,
 rá se ismerünk majd.
 Talpraesett ember,
 és tudod, hogy ott fekszik
 a szívében az igazság.
 Apád nem bánt senkit,
 apád két keze most is biztos tiszta.
 
 
 Tudod fiam,  
 nem csak rossz emberek  
 küzdenek egy háborúban.
 Védik a hazát,  
 erősek és hangosan  
 nevetnek. Értünk harcolnak.
 De ők is mind emberek.
 S az egyik ember nem tudja  
 sokáig bántani a másikat.
 Hamar vége lesz,  
 hidd el nekem, fiam.
 
 
 Apád hazajön,
 fehér lesz a szakálla,
 barna lesz az arca,  
 akár egy cigánynak.
 És majd széles szájjal nevet,
 jó hangosan nevet,  
 akkor megnyugszik majd  
 a te szíved is fiam.
 Nincsenek ott már emberek.
 Elmenekült minden gyerek és asszony.
 Apád a férfiakkal harcol,
 a hazát védi.  
 Tiszta és erős,
 amilyen itthon is volt.
 Nincsenek ott már emberek.
 
 
 Fiú
 Anyám jobban hitt ebben a hazában,
 mint apán a harctéren.
 Aztán mégiscsak
 ő halt bele ebbe a háborúba,
 apám szívében mégsem feküdt  
 semmilyen igazság.


 
 HAZATÉRÉS
 
 
 
 
 Fiú
 Anyám minden nap az ablak előtt állva
 várta haza apámat.  
 Mint aki képtelen a férje nélkül  
 egy lépést is megtenni.
 Mintha apám nélkül  
 jegessé, csúszóssá  
 változott volna az egész világ.
 Nézte anyám az ablakból a hóesést,
 ahogy virágzott a jég az üvegen,
 várta, hogy jöjjön már haza apám.
 Csendben várta, mint aki félelmében
 már nem mer kimondani
 semmit.
 
 
 
 
 Mégsem láttuk, hogyan és mikor érkezett meg.
 Egyszer csak ott állt az ajtóban,
 egészen elvékonyodott a teste,  
 meg is görbült a háta, mint akit a szél fúj
 folyton, s dől előre,  
 a levegőben támaszt keresve  
 maga előtt.
 Tele volt szakállal az arca,
 a válláig ért a haja,
 az apám hullámos, szőke haja
 teljesen kifehéredett.
 
 
 Az ajtóban állt,
 nézte anyámat, s mintha  
 rágott volna valamit,  
 mozgott a szája,
 de nem szólalt meg.
 Anyám a nyakát ölelte,  
 a derekára tette a két tenyerét
 
 
 Anya
 Elfogytál Iván, alig látszol!
 
 
 Fiú
 De apám nem szólt,  
 csak rágott tovább, féltem:
 engem keres a tekintetével.
 
 
 Nem akartam hozzáérni apámhoz.
 Az arcbőre egészen szürke volt,
 alatta feszültek a csontok.
 Mintha a bőre alatt
 megfagyott volna az egész koponyája,
 s a jég fehérítette volna ki ennyire
 az arcát, az egész fejét.
 A szája folyton mozgott,  
 mintha rágna,
 pedig nem volt a szájában semmi.
 
 
 Már a kanapén ülve mondta csak ki,
 hogy  
 
 
 Apa
 Sziasztok.
 
 
 Fiú
 És az a jég, a bőre alól
 kihűtötte a ház falait is.
 Az én fehér apám valahogy
 egészen feketének tűnt,
 ahogy borús arcát a  
 lámpa felé fordította és
 egyre csak bámulta az égőt.
 
 
 Utólag nem tudom már eldönteni,
 melyikünk félt a másiktól jobban.
 Apám reszketett, anyám mindenfélét  
 hordott oda elé, én meg csak álltam,
 az ajtófélfának lapulva,
 szerettem volna csak egy darab fa lenni,
 belesimulni a házba és eltűnni.
 
 
 Anya
 Na, gyere már ide!
 
 
 Fiú
 Mintha félne egyedül
 apám mellé ülni.
 
 
 Ültünk egymás mellé szorulva
 a kanapén, így nem kellett  
 egymás szemébe nézni.
 Anyám beszélt, de mintha  
 nem mondott volna semmit.  
 Aztán csönd lett,
 aztán elvették megint az áramot.
 Akkor kérdezte anyám rebegve,
 éhes-e apám.
 A sötétben kifakult hang
 jött csak ki apámból,
 nem az ő hangja,
 mikor megkérdezte,
 hogy  
 
 
 Apa
 Mi van itthon enni? 


Prae, 2020/2.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s