Baba

Volt régen egy
porcelánfejű babánk,
mindig
benyomtuk a szemét valahogy.
Ha kicsit erősebben érintette meg
az ember az üvegszemet, az mélyen
belefordult a baba koponyájába.
Csavarhúzóval kellett
apámnak visszapattintani
a porcelánfejbe szorult,
folyton lecsukódó
szemet.

Akkoriban rettegtem attól,
hogy az én szemem
ugyanígy benyomódik,
és nem fogok többé
semmit sem látni,
pláne anyámat, apámat
és mindaz, amit addig láttam,
majd a fejemben marad,
beszorul a használhatatlan szem mögé.
Így is rosszul láttam,
akkor már mínusz négyes volt a bal,
mínusz három és feles a jobb szemem,
a szemüvegemet folyton
letettem és elhagytam valahol,
hunyorogva szaladtam
mindenhová.

A baba
legjobb része maga
a porcelán fej volt,
amit szét lehetett volna törni,
és én nagyon igyekeztem, hogy
egyben maradjon,
féltem, hogy széttöröm játék közben,
de a szem benyomása
megmentett, mert így meg
féltem megfogni egyáltalán
a félig megvakított babát.

A nagyanyám egyszer
azt mesélte,
hogy ő is kapott
kiskorában
egy porcelán babát.
Egy Szovjetunióból menekült
orosz grófnő élt mellettük
Szabadkán, a sorházzá
darabolt épületben.
S ő átjárt hozzá,
hogy felsöpörje
az orosz öregasszony
portáját,
kivigye a szemetet,
mert az az orosz grófnő
félig már vak volt,
pont mint az én
porcelán babám.
A férjét agyonlőtték, a fia
a tuberkolózistól
az egyetlen szobában
folyton csak köhögött,
a nagyanyám meg,
söpörte alóluk ki
a port.

Cserébe hoztak neki
gyöngysort, narancsot,
két méter selymet
Londonból
az oroszok,
s azt a porcelán babát,
az egyetlent,
amit a nővérei
nem vettek el tőle.

Úgy őrizte azt a babát,
mintha az egyetlen
kapcsolata lett volna
az élhető világgal,
mintha az a baba
azt jelentette volna,
hogy tényleg
van olyan része a Földnek,
ahol jut pénz
törékeny babákat venni.

Amikor Szabadkát
a második
világháborúban szőnyegbombázták,
a nagynéném épp ezzel
a babával játszott
mikor megszólalt a sziréna.
A babába kapaszkodott,
a nagymamám meg
belé és így szaladtak
kapaszkodva a lépcsőkön lefelé.
De az egyik lépcsőfokon
kifordult a kapaszkodásból
a baba,
és finom, csillogó porrá zúzta
a fejét a pince padlója.
Csak a teste maradt meg,
puha, használhatatlan
rongytest.

És a nagyanyám
egyre csak ezt a babát
sajnálta, míg ült
a hulló bombák közt.

https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/terek-anna-baba.html?fbclid=IwAR1l3Pt_9v5G9tujFCu2dMixXpiS2zcyVxLZw-DTufy2aJAINTNUAzvE3Qs

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s