ambroozia interjú

Ferencz Mónika

„Minden írás belőlünk táplálkozik” ‒ interjú Terék Annával

Verset és drámát is ír, fordít, iskolapszichológusként dolgozik, beszél szerbhorvátul, nehezen éli meg a sikert, és szerinte annál borzasztóbb dolog kevés történt az irodalomban, mint hogy kiadták kötetben József Attila Szabad ötletek jegyzékét. Szó esik identitásról, gyászról, pszichológiáról és persze irodalomról. Terék Annával Ferencz Mónika beszélgetett.

Mostanra már egy éve tart az apokaliptikus állapot, ami a koronavírus-járvány kitörésével a Magyarországon élő emberek állapotát, fő szorongásait is meghatározza. Eközben azért neked megjelent egy versesköteted (Háttal a napnak), több elismerést is kaptál 2020-ban (Térey János-ösztöndíjFüst Milán-díj), és két nyelvre (lengyel, német) is lefordították a Halott nők című könyvedet. Szóval nem tudom, kérdezhetek-e egyszerűen csak annyit, hogy hogy bírod?

Terék Anna: Mit mondjak, elég nehezen. Hullámzanak a napjaim, hullámzok én is, mert egyszerre történik nagyon sok jó és nagyon sok rossz. Szeretem megosztani másokkal az örömömet, a bánatomat, de amikor be vagyunk mind zárva és folyamatosan szorongunk a járvány miatt, valahogy az öröm sem olyan felszabadult, nem tart ki olyan sokáig az ember szívében, mint békés időkben. A családunk szétszakadt, anyukám Szerbiában van, mi a nővéremmel Budapesten. A közeli barátaim is messze vannak, néha még a szomszédos kerület is messzinek tűnik. Eleinte az online kapcsolattartás, a telefonálás, video chat még tudta valamennyire pótolni a jelenlétet, de mostanra már olyannyira belefáradt mindenki, hogy inkább idegesít, mint örömet okoz. Folyékonyak lettek a nappalok, néha úgy érzem, hogy csak a napszakok váltakozása a biztos. Minden este olvasok lefekvés előtt, az a legjobb része a napomnak, mert az az egyetlen biztos, arról tudom, hogy be fog következni, minden más folyamatosan alakul, változik. Néha eszembe jut, mennyi minden jó történt velem az elmúlt egy évben és vigyorgok nagyon, tele a szívem és majd kiugrom a bőrömből, máskor viszont úgy érzem, mintha az egészet csak képzeltem volna.

A sikerrel is hadilábon állok. Bármennyire is örülök a könyveim sikerének, én magam eléggé szorongok a siker miatt. Hülyeség, lehet, de nehezen viselem, ha sok szó esik a munkámról, rólam. Most épp úgy érzem, akkor szoktam a legjobban érezni magam, amikor bejárhatok dolgozni a munkahelyemre, utána van időm írni, tudok koncentrálni és nem lát közben senki. Ez szabadságot ad. Amikor sok figyelem irányul az emberre, akkor szerintem még nehezebb alkotni, koncentrálni, önmagunk maradni és szabadnak érezni magunkat. Jó lenne kicsit elbújni, eltűnni, nem látszani és visszatalálni ahhoz az idegállapothoz, amiben lehet íráson gondolkodni.

Sokat gondolkodom a sikeren, illetve azon, hogy melyik nemzet hogyan kezeli. Mindig azt mondják, hogy az amerikaiak felszabadultan dicsekednek, hogy mit tudnak, mit értek el, miben tehetségesek és ugyanilyen felszabadultan kérdik meg másoktól, ők mit tudnak, mihez értenek, miben jók. A szerbek, horvátok, bosnyákok tapasztalataim szerint úgy tartják, hogy az ő gyerekük valamiben mindig a legjobb. Vagy a leggyorsabban fut, a legjobb gólt rúgja, vagy a legügyesebb néptáncban, a legtöbb könyvet ő olvassa, a legszebben fejezi ki magát. Bármilyen jó képességet képesek meglátni a gyerekükben és azt büszkén mesélik. Saját maguk sikereivel nem dicsekednek, de a gyerekeik sikerével mindig. Szerintem ez nagyon szép. Mi magyarok meg szorongunk a siker miatt, szégyenlősek vagyunk, illik szerénynek lenni. Nem tudom, melyik a jó út, melyik nép csinálja jól, de az biztos, hogy mind túl sokat szorongunk, főleg ebben az apokaliptikus időszakban.

Sokat ad a siker, az biztos, és nem csak termékeny kételyt és alázatot, hanem örömet is. Ha nem történt volna ennyi minden jó a könyveimmel, azt hiszem sokkal rosszabbul tűrném a munkahelyi online stresszt, tehetetlenséget, családi szétszakítottságot és a bizonytalanságot.

Úgy érzed akkor, hogy a siker megélésének nehézsége főként nemzeti sajátosság? Tudom, hogy a személyiség roppant összetett, és rengeteg oldalról lehetne megközelíteni ezt a kérdést, de érdekelne, érzel-e ebben bármiféle női személyiségjegyet is, vagy úgy látod, a siker megélése ettől függetlenül nehéz mindenkinek?

TA: Szerintem a feszültségek érzékelése, elviselése és a velük való megküzdés univerzálisan jellemző a legtöbb élőlényre. Meg kellett már küzdenem egy csomó kudarccal, sikerrel, feszültséggel, bánattal, örömmel, ahogy mindenki másnak is. Csak néha nehéz, néha meg könnyebben megy. Az élet folyamatos megküzdés, különböző kialakult helyzetekkel, állapotokkal, problémákkal, örömökkel. Inkább abban látom a nehézséget, hogy nincsenek megfelelő viselkedési mintáink. Megfelelő alatt működőt értek, amit jól lehet alkalmazni a hétköznapokban ahhoz, hogy az ember jóllétét elősegítse. Akár a sikerről, akár a kudarcról van szó. Ahogy például krízishelyzetekre sincsenek ilyen minták. A gyász és a halál olyan mértékben tabusodott az elmúlt évtizedekben, hogy azon kívül, hogy ha gyászolunk, feketét kell hordani, aki gyászol, azt sajnálni kell, semmi más nem jut eszünkbe. Mit is kéne vagy lehetne csinálni, ha meghalt valakink, vagy valaki a környezetünkben gyászol? Mivel tudunk segíteni ilyenkor? Milyen bevált technikák, ötletek közül lehet választani r, hogy enyhüljön a szenvedés, legalább egy rövid időre? Pedig a feketét viselés egy tök jó dolog, amikor apám meghalt, akkor jöttem rá, hogy ennek hála eggyel kevesebb dologgal kell foglalkoznom egy olyan lelkiállapotban, amiben nagyon nehéz koncentrálni. Jó lenne, ha lennének viselkedési mintáink, tippek és technikák ezekre a különböző helyzetekre. Szerintem nemtől, nemzettől és mindentől függetlenül mindenkinek szüksége lenne  erre.

Az biztos, hogy kudarcot, sikert, bánatot, örömet, bármit sokkal könnyebb úgy elviselni, megélni, hogy közben van olyan dolog az életünkben, ami egyensúlyban tart. Számomra a munkám ilyen. Az irodalom a fantázia burjánzását, az absztrakciót és a valóságtól való elrugaszkodást jelenti számomra, viszont a munkám ezzel éles ellentétben nagyon is reális. Szoktam is mondani a főnökömnek, hogy engem az tart meg a világban, hogy minden nap bemegyek az iskolába és ott 5-6 órán keresztül csak másokkal foglalkozom, ki kell zárjam a saját életemet, hogy oda tudjak figyelni a gyerekekre, tanárokra. Mert ott fontos, hogy csak rájuk koncentráljak, nincs helye más problémának.

Iskolapszichológusként dolgozol. Egy nemrégiben az egy.-nek adott interjúdban szintén hivatkozol a munkahelyi környezet jótékony hatásaira, ott azt mondod, segít a határon túliságod kezelésében, vagy talán megfelelőbb lenne azt mondanom, érdektelenítésében, hogy gyerekek vesznek körül, akiket nem érdekel a bőrszín, vagy hogy ki honnan érkezett. Ez a realitás, amiről beszélsz számomra meglepő, mivel a pszichológiát, bár sokszor egy nagyon analitikus, logikus gondolkodást vár el, azért egy nagyon intuitív tudománynak tartom. Ez a fajta realitás esetleg jelentheti azt is, hogy ilyenkor kiszakadsz a felnőttek világából és egy kicsit a gyermekek szemével tudod nézni önmagad és a világot? Tehát mindenféle már belénk nevelt vagy rögzült előítélet, szkepszis vagy elvárás nélkül?

TA: A pszichológia épp attól tud tudomány lenni, hogy mérhető, számszerűsíthető adatokra épít elméleteket. Az összes pszichológiai irányzat, elmélet és iskola egy-egy mérhető adathalmaz eredményén alapszik, másképp nem tudnánk tudományként alkalmazni és nem különbözne az asztrológiától. Az intuíció sok esetben segíthet, még több esetben ronthat egy folyamaton, problémamegoldáson. Ahhoz, hogy az ember alkalmazni tudja az intuícióját, rendkívül nagy önismeretre van szüksége. Na, de azt miben tudnánk pontosan, univerzálisan megmérni, hogy egy adott önismeret elegendő-e ahhoz, hogy hallgassunk az intuícióra és ne keverjük össze az áttétellel? Praktizálás közben nem hallgathatok megérzésekre, elgondolkodhatok rajtuk, vagy beszélhetek róla a többi pszichológusnak, akikkel egy csoportba járok, de nem ezek adják a munkám alapjait. Egy megérzés alapján csinálhatok valamilyen tesztet például a gyerekkel, akivel foglalkozom, de ha nem igazolja a teszt a feltételezésemet, valószínűleg áttételről van szó, nem intuitív munkáról. Amikor a gyerekekkel foglalkozom, felnőttnek kell lennem, felnőttként beszélni a gyerekekkel, felnőttként játszani a gyerekekkel, hiszen nem azért jönnek hozzám, mert játszópajtásra van szükségük, hanem azért, mert problémákkal küzdenek, amiben nem egy gyerek tudna a segítségükre lenni, hanem egy felnőtt szakember. Sokat nevetek vagy szomorkodok velük, az empátia mindenképpen szükséges hozzá, illetve az elfogadás is, de ez nagyon távol áll a gyermeki lét újra megélésétől. Amikor írok, az inkább hasonlít ahhoz, mint amikor gyerekkoromban belefeledkeztem egy játékba.

A gyerekeknek is vannak elvárásaik, szkepsziseik, előítéleteik, még ha azok nem is a nemzeti hovatartozásra, bőrszínre irányulnak. A másik elfogadása szintén egy tanulható készség, amit át kell adni a gyerekeknek. Azzal, hogy beleszületünk egy családba, megérkezünk az első szocializációs környezetbe, ahol előítéleteket, előfeltételezési ok-okozati összefüggéseket tanulunk a szülők, nevelők viselkedéséből, viszonyulásaiból. Ők a modellek a viselkedés kialakulásában. Később ez a feladat már az óvodára, iskolára és a kortárs csoportra is kiterjed. Sokan alakítanak bennünket. A gyerekeknek például általában az az előfeltételezése, hogy a felnőtt meg fogja mutatni neki, hol vannak a határok, mit szabad, mit nem szabad, melyik viselkedés helyes, melyik nem, melyik tevékenység vezethet balesethez, melyik nem, hiszen ezt a gyerekek nem tudják maguktól felmérni, nem tudnak nehéz döntéseket egyedül meghozni, azért is kiskorúak, hogy idejük legyen ezeket elsajátítani, eltanulni a felnőttektől. Ezért ha akarnék sem viselkedhetnék felszabadult gyerek lelkülettel a munkám közben, mert akkor nem tudnék felelősséget vállalni a klienseimért, pedig az az egyik legfontosabb feladatom az ülések során.

A veled való interjúkban rendszerint előjön az identitáskeresés kérdése, főként a Halott nők és a drámáid otthon-fogalma kapcsán. Persze nagyon erős identifikációs pont egy szülő is egy ember életében, ami előkerül a legújabb kötetedben is (Állat című vers), illetve egy szülő elvesztése is meghatározó az énképünk formálásában. Az interjúidat olvasva mégis van egy olyan benyomásom, rendre igyekszel megcáfolni, hogy ezek közül bármelyik aspektus bármilyen szinten akadályozna vagy hosszú távon ténylegesen számítana. Jól érzem ezt?

TA: Erőteljesen meghatározza az, hogy hol nőttünk fel, kik neveltek, mi mindent tapasztaltunk életünk első szakaszaiban. Természetesen az életemet erőteljesen meghatározza, hogy a Vajdaságban, Jugoszláviában születtem, hogy a szüleim neveltek fel, ahogyan ők neveltek. Sok nehézségem volt az identitásommal kapcsolatban, kezdve azzal, hogy 1991-ben elkezdett felbomlani Jugoszlávia, napjainkig nehezemre esik meghatározni bizonyos dolgokat, például a nemzetiségemet. Pont annak köszönhetően, hogy olyan országban nőttem fel, amelyik tíz éven át háborúban állt a saját régi lakosaival, népirtás folyt nemzetiségi és vallási alapon, tudom, mennyire könnyű beskatulyázni valakit pusztán olyan dolgok alapján, hogy hol nőtt fel, kik nevelték vagy mi a vallása, nemzetisége. Általában az formálja a személyiségünket, viselkedésünket, hogy kik között szocializálódunk. Ez a fejlődés folyamatos, nem áll meg a gyerekkorral, a környezetünk mindig hatással lesz ránk, legfeljebb nehezebben tud már befolyásolni bennünket, ahogy öregszünk. Mert ahogy öregszünk, egyre rugalmatlanabbak leszünk. Próbálok küzdeni az ellen, hogy beleragadjak skatulyákba (vajdasági, határon túli, kisebbségi, alkoholista lánya, harmadik generációs értelmiségi), mert nem ennyiből áll egy ember. Ha el is mondom, milyen nemzetiségűnek tartom magam, az legfeljebb számomra fontos, nekem mond valamit, egy interjú olvasójának csak egy árnyalatot ad, vagy inkább egy skatulyát. Lényegtelen kérdésnek tartom. Másrészt, nem hiszem, hogy a személyiségem vagy a jellemzőim lennének annyira fontosak vagy érdekesek, mint azok a témák, amikkel foglalkozom. Lehet, hogy egy adott témát a saját életemen keresztül tudok csak megírni, de ez lényegében csak egy eszköz arra, hogy jobban ki tudjam fejezni az adott érzést, tapasztalatot, vagy egy gondolatfolyamat adott állomását. Aki ír, vagy bármilyen művészettel, alkotó folyamattal foglalkozik, megpróbálja a világot leszűrni, önmagán keresztül, pontosabban annyit szűrünk le a világból, amennyi az életünk folyamán szembe jön velünk, belénk ütközik, vagy épp mi ütközünk bele. Talán jobb az, ha nem a szerző van a fókuszban, hanem inkább a munkája. Ha nem az a fontos, milyen zenére mozdul meg előbb a lába, milyen szavakkal imádkozik, ha egyáltalán imádkozik, mennyire bírja az alkoholt, hány évesen tanult meg síelni, vagy hogy milyen nyelven álmodik. Ezek érdekességek lehetnek, de egy adott mű szempontjából lényegtelenek. Ha mindent elemeire bontunk, ha folyton azt keressük, mi mindenből ered egy adott konstelláció, elveszítjük a lényeget. Mintha egy virág szépségét az alapján próbálnánk meghatározni, hogy vajon abból ered-e, hogy a víz, amellyel öntözték, melyik kútból jött, a földet, amelyből a táplálékot szívta, melyik határon belül markolták fel. Kibogarászhatatlan dolgok ezek. Kevesebb analízissel sokkal élvezhetőbb a világ.

Háttal a napnak című legújabb kötetedben, csakúgy, mint az eddigiekben, rendkívül terjedelmes versekkel találkozunk, ez már valahol a védjegyeddé is vált. Számomra nagyon izgalmas a verseidet olvasni, mert pont hosszúságuk miatt visznek magukkal, úgy érzem, segítenek rákapcsolódni egy belső monológra. A mai világban viszont egyre inkább próbál mindenki az instant dolgok felé elmozdulni, hogy minél könnyebben és gyorsabban fogyasztható legyen valami. Van ebben tudatosság a részedről, egyfajta kézjegy, amihez most már valahol ragaszkodsz, vagy ez számodra a legkönnyebben megszólaltatható forma?

TA: Nincs ebben tudatosság, nagyon rossz üzletember lennék és sikertelen, ha azzal foglalkoznék, hogy mivel tudnám kiszolgálni az olvasókat. Egy-egy témához, vershez a hangot keresem, ha az rövidebb megszólalásokban működik, akkor abban írok, ha hosszabb terjedelmet követel, akkor hosszabbakat írok. Általában olyan hosszúra tervezek egy verset, amennyibe belefér a mondanivaló, a hangulat, amit át szeretnék adni. Erre vagyok képes, ezt tudom, ha nem ez a trend, akkor így jártam, legfeljebb lemaradok. Úgy érzem, nem azért akarok írni, hogy minél népszerűbb legyen egy-egy szövegem, hanem hogy ki tudjam fejezni azt, ami feszít belülről. A Halott nőkben az öt ciklusból három rövid versekből áll, még ha címe nincs is mindegyik rövid versnek, csak csillaggal vannak elválasztva a többitől. De szeretem a hosszabb verseket is, kényelmesek, másképp kell rájuk koncentrálni, másképp kell bennük fogalmazni. Szóval inkább a téma, az érzés és a hangulat választja meg a hangot, aztán a hanghoz kell találni megfelelő formát, amiben hitelesen tud megszólalni.

Mit gondolsz, milyen választ adna erre az előző kérdésre Freud veled kapcsolatban? Mármint a te tudatos megéléseden túl mit feltételezne tudattalan szinteken a forma megválasztásánál?

TA: Fogalmam sincs. Remélem csak annyit, hogy sokkal több ülésre lenne szüksége egy válasznál ahhoz, hogy véleményt alkosson rólam. Másképp nem tartanám hiteles pszichiáternek.

Mert megszokjuk, uram. / Az agy meg felveszi a bánat formáját, / és szorítja a velőhöz erővel. / Aztán nyeljük / a félbetört benzodiazepineket, / hogy ne szorítsa lilára / a fájdalom az agyat.” Ez egy nagyon jellegzetes idézet ez a Háttal a napnakból, mivel megmutatkozik a halálközeliség és a gyász belső érzelmi kettősége. Könnyen érthető a logika és a hit párbeszédeként. A napnak háttal állva címezni az Úrhoz verseket az égboltról, ami félő, nem tud már több embert befogadni. Mit jelentett neked, miben segített íráskor az uram megszólítás?

TA: Az uram megszólítás nem Istennek/Istenhez szólt, csak egy férfihoz. A távolságot akartam jelölni azzal, hogy csak a kötet végén nevezem meg, egészen addig magázódik vele a lírai én. Két ember közeledését és távolodását, beszélgetésük és kapcsolatuk dinamikáját jelöli a párbeszéd jelleg, illetve annak minősége, jellemzői. Mire a lírai én és az úr egészen közel kerülnek, a történetek által közvetített feszültségek, érzelmek is változnak, múlik a gyász, egy újabb veszteség által, vagy épp azzal tükrözve. Nehéz a gyászról beszélni, nehéz a gyászolót hallgatni. Talán egy idegennel sokkal könnyebb megosztani ilyenkor az érzéseket, mert nem feltétlenül érzi úgy kellemetlenül magát, mint az a személy, akit már régóta ismerünk, kedvelünk, szeretünk, s aki tehetetlennek érzi magát, mert tényleg nehéz a gyászban segíteni.

A könyvet, csakúgy mint a Duna utcát, Antal László illusztrálta, de ő készítette a borítóterveket is az eddigi köteteidhez. Mesélnél a közös munkáról, illetve, hogy miért pont Antal Lászlót kérted fel?

TA: Lászlóval gimnazista korunk óta vagyunk barátok, az első kötetemtől kezdve minden egyes borítómat és a könyveim illusztrációit ő készíti. Sokat beszélgettünk az elmúlt húsz évben, ezek a beszélgetések sokszor összefolytak azokkal a témákkal, amiken dolgoztunk. A Háttal a napnak megírása alatt nagyon sokat beszélgettünk gyászról, emlékekről, erősen inspiráltak ezek a beszélgetések. László munkáit nagyon szeretem, különlegesnek és figyelemfelkeltőnek tartom. Zseniális művész szerintem. Könnyen dolgozunk együtt, mert nem szólunk bele egymás munkájába. Számomra a bizalom az, ami a leginkább öröm ebben a közös munkában. Hogy egy percig sem kell aggódnom azon, milyen lesz a borító vagy az illusztráció, mert László minden esetben valami különlegeset és számomra értékeset hoz létre. Ezek a kötetek csak úgy tudnak kerek egészek lenni, ha ott vannak az ő illusztrációi is. Nem kiegészítenek, nem ábrázolnak, nem hozzátesznek, hanem a részei a szövegeknek. A versekkel együtt válnak kötetté.

Említetted, hogy nehezen éled meg a sikert. Hogy viszonyulsz az előző könyveidhez? Van esetleg kedvenc saját versed az eddigi kötetekből

TA: Nincs kedvencem, mindet szerettem írni, mindegyiket jó volt befejezni, letenni és elengedni. Jó, hogy már nem kell rajtuk dolgoznom, lezárultak azok a folyamatok. Biztos lehetett volna őket jobban is, szebben is, kerekebben is megírni, de akkor arra voltam képes. Amikor a Halott nőket befejeztem, egy ideig nagyon hiányoztak azok a nők. Öt évig minden nap rajtuk gondolkodtam, velük éltem, lélegeztem (halottakkal lélegezni elég morbidul hangzik, de nem tudom másképp megfogalmazni), hozzám nőttek. Azt hiszem őket volt a legnehezebb elengedni. Egyenként engedtem el őket, emlékszem, a horvát nőt hagytam utoljára. Rab szigetén nyaraltunk a barátnőimmel, élesen csillogott a fény a tenger vizén, felpattantam a szikláról és mélyen beúsztam. Lebegtem egy ideig, a halott nőre gondoltam, körülöttem annyira csillogott a víz és olyan erősen sütött a nap, hogy nem is láttam semmit rendesen. Megkönnyebbülést éreztem, nagyon szép volt elengedni, megszabadulni. Jó arra is visszagondolni, milyen volt írni ezeket a könyveket, kivel beszéltem, kihez tartoztam közben, és arra is, hogy milyen jó volt elengedni ezeket a verseket, drámákat, témákat.

Drámaírással és fordítással is foglalkozol. Hatnak ezek a munkák valahol a költészetedre, vagy érzed, hogy a költészeted vagy akár a költészet maga hat ezerke?

TA: Azt mondják, nem tudok olyan jó drámát írni, mint verset, szerintem is így van. Pont ez érdekel a drámában, hogy nem tudok rájönni, hogyan is működik. Csak tapogatózni, tanulgatni tudom. Nagyon szoktam irigyelni a dramaturgokat, nagyon szeretek dramaturgokkal együtt dolgozni, mert sokkal jobban látnak helyzeteket, már a papíron látják, hogy mi fog működni és mi nem tudna működni a színpadon. Nekem ez nem megy, azért sem tudok elég jó drámát írni. A dráma teljesen más, mint a líra. Amit a lírában konkrétan kimondhatunk, az a drámában nem működik. Ott meg kell teremteni a helyzetet, amiből leszűrhető mindaz, amit a versben ki lehet mondani. Nagyon izgalmas.

A fordítás nekem inkább a szerb-horvát-bosnyák nyelv iránti szerelmemről szól, és az élvezetről. Sokszor fordítok olyan szövegeket, amikre irigy vagyok, hogy nem én találtam ki, nem én írtam meg. Ezt persze mindig közlöm is a szerzőkkel, akik nagyon jót nevetnek ezen. Részemről az irigység inkább az elismerésről szól, ami inspirál, visz előre, tanít. Mivel nem ebből élek, válogathatok kedvemre a szövegek között. Szeretek szerbül, horvátul és bosnyákul olvasni, újabban szlovénül is próbálok, de még nem nagyon megy. Otthonosak ezek a nyelvek, a hazámra emlékeztetnek, a gyerekkoromra, kamaszkoromra. Az egyetemista évekig nem tudtam rendesen szerbhorvátul beszélni. Itt, Budapesten tanultam meg Marko barátomtól, akinek hála a mai napig keverem a szerb és horvát kifejezéseket, de ha velem beszél, ő is. Ez elég vicces, sosem tudtuk megmondani, pontosan melyik nyelven beszélünk, mert szerbhorvát már nem létezik.

Biztos, hogy ez is hatással van a verseimre, bár horvát író barátaim mondták, hogy nagyon más verseket írnak a magyarok, én is, mint ők, de nekik szintén izgalmasak a mi szövegeink, és a stílusunk.

Amikor arra próbálsz rájönni, hogyan működik egy műfaj, akkor hogyan indulsz neki? Gondolom, a költészetben is megvolt ez a legelején, aztán miután ráérez az ember, kicsit könnyebbé válik a dolga. Ilyenkor fordítasz esetleg, vagy csak sok olyan szerzőt olvasol, akiknél úgy érzed, valami nagyon jól működik, olyan módon, hogy az hozzád közel áll? Vagy csak leülsz és írsz,  visszajelzéseket kérsz, és megnézed, mi az a pont, amikor egyszerűen működik, úgy, ahogy a fejedben is?

TA: Lényegében könnyű dolgom van, mert drámát szinte mindig felkérésre írok. Minden egyes megírt szövegnél úgy éreztem eddig, hogy a semmibe ugrunk, mert nem értem, hogyan működik egy dráma szövege. Magamtól még csak egyszer ültem le drámát írni, nem is lett jó. Ha felkérnek, az azért jó, mert lesz egy közös munka a dramaturgokkal, tőlük lehet szerintem a legtöbbet tanulni, mert látják előre, mi fog működni a színpadon, mi nem, hol kell javítani, húzni, átírni. Az ő fejükben él a szöveg. Másrészt ott a rendező, aki átirat, hozzá irat, mert ő is látja azt, amit én nem, a színpadi működést. Ehhez kell, hogy a rendező bízzon a szerzőben, hogy meg tudja írni úgy, ahogy azt ő elképzelte, a szerzőnek pedig bíznia kell a rendezőben, a dramaturgban, hogy annak a szövegnek ott valóban jó helye lesz. Ráadásul jön a színész, aki még jobban életre kelti a szöveget, aztán a próbafolyamat, ahol mindenki kicsit hozzátesz, javít rajta. Bizalmi munka ez, és mérhetetlenül szeretem, mert nem értem, csak élvezem csinálni.

Azt hiszem, abból, hogy az ember minél több darabot ír, minél több darabot olvas, minél több színházi emberrel beszél, lehet a legtöbbet tanulni.

Többen kérdezték, hogy mégis mit tanultam az Örkény-ösztöndíj alatt Radnóti Zsuzsától, de nem tudom konkrétan megmondani, semmit sem diktált le, nem frontálisan tanított. De mindig meg tudott piszkálni bennem valamit, amitől egyrészt olyasmiket kellett érezni, amitől tönkrement a lelkem, de ennek hála olyan szövegrészeket hozott ki belőlem, amikről sosem gondoltam volna, hogy ki tudnak jönni, vagy hogy egyáltalán ott vannak bennem. Mintha Zsuzsa pontosan tudta volna, hol van a lelkemen az a gomb, amit ha óvatosan megnyom, ki fog ömleni a szöveg.

Legutóbb Molnár G. Nórának írtam drámaszöveget. Emlékszem, nagyon sokat vitáztunk, kiabáltunk, veszekedtünk és nevettünk. Közben olyan szinkronba kerültünk, hogy szinte fájt, hogy nem lehetek ott a próbákon. Nehezen kezdtem megbízni benne és az írásomban, ő meg csak hajtotta ki belőlem a szöveget, hiába hisztiztem. Tanítani kéne mégis a drámaírást, mert messze van az író a színháztól, nekem nincs meg az a színházi magabiztosságom, ami egy rendezőnek, dramaturgnak vagy színésznek megvan. Szerencsére a rendezők elég jól tudják kezelni a hisztiket, így aztán képesek bennünket, szerzőket is kezelni.

Terápiás munkának tartod a saját alkotási folyamatodat? Neveznéd terápiás írásnak?

TA: Ezt minden interjúban megkérdezik, mindig azt válaszolom, hogy nem, mert a terápiás írás nem művészet. Szerintem annál borzasztóbb dolog kevés történt az irodalomban, mint hogy kiadták kötetben és irodalomnak nevezik József Attila Szabad ötletek jegyzékét. Ezek nem versek, ezek pszichiátriai ellátásban készült asszociációk. Lehet, hogy lírikus megfogalmazások vannak benne, de nem olvasóknak íródtak. Ez olyan, mintha az olvasó elmenne a szerzővel együtt a nőgyógyászhoz vagy az urológushoz és megnézné ő is a vizsgálatot, bekukkantana ő is mindenhová, ahová az orvos. Megszégyenítő. Mert a terápiás asszociációkat az ember azzal a bizalommal írja, hogy a pszichiátere, pszichológusa meg fogja tartani a titkát, halála után is, örökre. Mert halálomig tartom magamban a kliens titkait, hiába hal meg, nem mondhatom el azt, amit ő elmondott velem. Ettől működik a belénk, pszcihológusokba, pszichiáterekbe vetett bizalom, ezen alapszik az egész munkafolyamatunk. Ha viszont ez kikerül forgalomba és bárki elolvashatja, hová lesz a tudomány, a szakma tekintélye? Lám, mégis van orvos, pszichológus, aki nem tartja magát ahhoz, amire felesküdött? Így bízzak akkor abban, aki azt ígéri, megtartja a titkomat? Kell, hogy legyenek határok. Másrészt, nem vagyok biztos abban, ha nem szakember olvassa, nem lesz rá rossz hatással. Nem feltétlenül lenne pozitív hatással egy paranoid skizofrén verse egy egészségesen működő olvasóra, vagy egy látens skizofrén olvasóra. Felelősség az is, hogy mit adunk ki, mit tárunk az olvasók elé. Az nem elég indok, hogy líraian hangzik, izgalmas vagy szép, vagy épp értékes. Felelősek vagyunk az olvasóinkért, szerzők, jogutódok, szerkesztők, kiadók. Az ilyen szövegekhez a szerző engedélye kéne, vagy az ő saját elhatározása, hogy márpedig ezt a terápiás szöveget a nagyérdeműnek írom, nem magamnak és az engem kezelő szakembernek, aki azt mondta, titokban marad mindaz, amit leírok, hogy ne kelljen szégyellnem magam. Olvastam könyveket, szövegeket, amik terápiás jelleggel íródtak, memoárokat, esszéket, de azok nem szépirodalmi alkotások voltak és a szerző direkt azért írta, hogy más is olvassa, segítsen ezzel nekünk. Vannak dolgok, amiket terápiás írásban lehet csak kifejezni és kifejezetten jó, ha hozzájuthatnak az olvasók, de nem feltétlenül tartom szépirodalomnak a terápiás írás révén létrejött szövegeket, sőt.

Igazából pont azért tettem fel én is ezt a kérdést, mert nagyon tetszett, hogy az egyik interjúban arra utalsz, amikor az, hogy az ember egy traumáról ír úgy, hogy azt előtte nem dolgozza meg önmagában, az mindig önsajnálat lesz valahol és nem önkifejezés. Létezik-e olyan írás, ami teljes mértékben a belső érzelmi világunkból építkezik, és mégsem terápiás? Vagy a terápiás alkotás valóban addig tart, amíg egy terapeuta rábírja az embert (vagy szabad akaratából veszi rá saját magát, mint a 20. század eleji avantgárd alkotók vagy a beat nemzedék) egy szabad asszociációs alkotásra?

TA: Minden írás belőlünk táplálkozik. Olvastam valahol, hogy az alkotás olyan, mint mikor valaki nyilvánosan elégeti magát. Szerintem ez nagyon jó megfogalmazás. Ahhoz, hogy egy alkotás létrejöjjön, szükség van kegyetlen megdolgozásra, megmutatásra, lemeztelenedésre, kizsigerelésre, feldolgozásra, mint egy vágóhídon.

Alapvetően sokan vallják, hogy az ember csak arról tud írni igazán, amit megélt, mert bármilyen műnek fontos alappillére a hitelesség. Legyen szó líráról, prózáról vagy drámáról. Erről mit gondolsz?

TA: Sokat szoktam rágódni ezen, mert régen mérges voltam azokra, akik olyasmiről írnak, amit át sem éltek, aztán később én is írtam sok olyan verset, amiben olyasmik történnek, amiket konkrétan én sem éltem át. Csak láttam, hallottam, ott voltam közel a történésekhez. Valószínűleg nem azon múlik egy szöveg hitelessége, hogy valóban keresztül mentünk-e egy konkrét cselekvéssoron, hanem inkább az empátián. Hiszem azt, hogy minden egyes trauma egyformán súlyos. Nincsenek nagyobb vagy kisebb traumák, nem lehet lemérni, ki szenved jobban. Mindig tud még mélyebb lenni a pokol. Nem is kell lemérnünk, hiszen attól nem fogja senki sem jobban érezni magát. Viszont hiszem azt, hogy formát tud adni egy-egy határjait nehezen definiálható szenvedésnek egy olyan cselekmény, történet, mozzanat, amit a kollektív tudattalannak hála mindenki át tud érezni. A világ párhuzamokból és összefüggésekből áll, elég nehezen igazodunk ki rajta. Pedig a párhuzamoknak hála tudunk osztozni egymás szenvedésében és örömében, amitől hol megsorozódik, hogy csökken az érzések súlya. Egymásra vagyunk utalva mind itt a Földön.

Szintén egy nemrég megjelent interjúban említed, hogy bár már körvonalazódik egy új kötet, amiben a megnyugvás nehézsége lesz a fő téma, és egy dráma megírása is várat magára, a karantén alatt főleg fordítással foglalkoztál. Hol szeretnél tartani 2035-ben? Milyen írásokkal magad mögött, milyen megvalósult irodalmi tervekkel magad mögött?

TA: Nem tudom. Egy-két évre szoktam csak előre tervezgetni, nem szeretek sokat a jövővel foglalkozni, az is elég nagy kihívás, hogy a jelenben legyek, azt megéljem és elfogadjam, sőt, az is, hogy élvezzem, ami a jelenben történik. Nehéz dolog ez, folyton elkalandozik az ember. Régen túl sokat szorongtam a jövőn és bánkódtam a múlt miatt, szeretnék a jelenben élni, a mosta figyelni. Szóval, remélem 2035-re már szuperül fog menni, hogy a jelenben éljek, azzal foglalkozzam a legtöbbet, ami akkor és ott körülöttem és velem és bennem lesz, és persze remélem, addigra már csak halvány emlék lesz a járvány.

https://www.ambroozia.hu/A202102/interj%C3%BA

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s