Dagerrotípiák

Horváth Veronika

Dagerrotípiák

Terék Anna Háttal A Napnak

Olvasónapló Terék Anna Háttal a napnak című kötetéről

Hamvas Béla szerint mindannyian benne vagyunk a pácban. A beszélő, az író (agent spirituel), az olvasó, és a kritikus is.  Amikor Terék Anna Háttal a napnak című kötetéről írok, nem szeretném a pácból magamat kifelejteni. Amiket állítok, gondolok, nyilvánvalóan legalább annyira magamról, a saját érdeklődési körömről és tapasztalataimról szólnak, mint amennyire a könyvről.

Nem próbálok elfogulatlan lenni. Lírát azért olvasok, hogy igenis fogjanak el, fogjanak meg a versek, és részesítsenek olyan élményben, amit logikus, racionális úton nem lehet elérni. Persze most mégis ilyen módon magyarázom majd, miért zseniális ez a könyv, ahelyett, hogy valami érzékekre jobban ható eszközökkel tennék egy vallomást. Máris komikus az egész. 

Szóval ez itt a szubjektív megfigyeléseim jegyzéke. A távolságtartás egyébként sem opció. Terék Anna Háttal a napnak című kötete számomra egy olyan könyv, amibe ha belépünk, nagyon közel kerülünk magunkhoz. Egymáshoz. A kimondhatatlanhoz. Szinte bántóan közel. Ebben a közelségben csak magázódni lehet. Valami távolságot fenn kell tartani, különben a hallgató túlzásnak gondolja mindezt a mélységet és fecsegést, és elriad. Mielőtt belebonyolódnánk, ki ez a megszólított, akit Uramként emleget a beszélő, induljunk el egy kimerevített pillanatból.

Gombostűk című nyitóversben a családi fotózáson megjelenik egy sötét sáv, elfeketedik a tenger széle, és vonzza, húzza a sirályokat. Baljós jelek ezek, előre vetítik a továbbiakat, a lírai én azonban mégis azt állítja, nem félt, inkább „érdekes volt, / ahogy körbeforgott és / lelassította a világot / az a feketedés. // Akkor nyúlt ki úgy az idő, / hogy egyszerre láttam / mindent, ami valaha / megtörtént velem. / Aminek feketéllett a széle, / bármilyen boldog is voltam. (Gombostűk, 16.)

Belépünk ebbe a mitikus időbe, amiben szimultán látjuk a különböző életszakaszokban megtörténő eseményeket. Ugyanakkor mégiscsak vannak kijelölt pontok, gombostűre szúrt emlékek, melyekhez további tapasztalatok köthetők. Az egymásba mosódó idősíkokban a szimbólumok is ismétlődnek, jelentéstartalmakkal telítődnek. Feketedik a tenger széle, az ég alja, az apa torka, a tüdő, a hó a háborúban, az éjszakák, a szoba. Gyakori motívumok még: nap, repedés, űr, ólom, mozgásképtelenség, fagy, hideg, tenyér.

A globális szövegkohéziónak köszönhetően nem csak asszociatívan, hangulatilag kapcsolódó versek láncolata ez, eleve nem is lánc, hanem inkább gráf, egy közös szövevény, ahol minden mindennel összefügg.

Kiolvasható belőle egy (több) történet is. Felfedezéseimet természetesen befolyásolja, mikor, milyen állapotban, miféle személyes élményekkel és szakmai előzményekkel találkoztam a szövegekkel. Az elmúlt időszakban viszonylag sokat foglalkoztam a függőség, ezen belül a családon belüli szenvedélybetegség, és a szülők alkoholbetegségének témájával. Ha a Háttal a napnakot ezeken a szemüvegeken keresztül nézem, akkor egy olyan könyvnek látom, ami azokat a láthatatlan disszonanciákat próbálja feldolgozni, amelyek a függő, diszfunkcionális családokat és az azokban felnövő gyerekeket jellemzik. (Írásomban nem fejtem ki ennek minden vonatkozását, de akit érdekel, többek közt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat honlapján is találhat szakirodalmat a családon belüli alkoholbetegség kapcsán.)

Fontosnak érzem a kötetnek ezt a vállalását: arról beszél, amiről hallgatni szokás. Vagy netán nem szokás? Kultúránk szerves része az alkoholfogyasztás, ünnepeink, örömünk, bánatunk mind apropó arra, hogy koccintsunk egyet. Persze nem az alkalmankénti koccintással van a gond, tudjuk ezt jól. Sajnos – nyugtázzuk időnként – mi magyarok ilyenek vagyunk. Sírva vigadunk, borban az igazság, egymillió alkoholista országa… Sebaj! Kicsit még büszkék is vagyunk erre az attitűdre. Vagány. Fenegyerekes. Szomorú, hogy egyesek megbetegszenek, agresszívak lesznek, tönkremennek, sírba viszi őket az ital, de hát mit lehet tenni? A szemléletváltás lassú, ugyanakkor az alkohol irodalmi reprezentációjában is megfigyelhető. Változásról tanúskodik  Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek című hiánypótló gyermekirodalmi alkotása, de említhetném Juhász Tibor Az erkölcsök miatt vagy Purosz Leonidasz Játék című versét is, amiket a közelmúltban olvastam, vagy a világirodalomból Dimitri Verhulst Semmivégre című regényét. A filmek közül Thomas Vinterberg 2020-as Druk (Még egy kört mindenkinek) című alkotása nyúlt izgalmasan a témához.  (Érdekes lenne részleteiben is megvizsgálni a kérdést, jelen írásomnak azonban ez nem tárgya.)

Azonban nem csak a témaválasztást tartom a kötet erényének, hanem azt is, ahogyan ezekről a tapasztalatokról beszél. Az újramondás, ismétlődés azt érzékelteti velünk, hogy a beszélő próbál nyelvet találni, szavakat, képeket keresni ahhoz, hogy ezt a bonyolult érzelmi csomagot kibontsa, megvizsgálja, hogy aztán le tudja tenni, ne cipelje tovább. Érintettként, pláne gyerekként kimondani azt a rövid mondatot, hogy „apám iszik”, nem egyszerű.  Egyfelől nem akarunk stigmatizálni, félünk, hogy a szülőnkről mások rosszat gondolnának.  Másfelől a diszfunkcionális családban felnőve gyakran azt sem észleli az ember, mi okozza a kimondhatatlan belső feszültségeket. A napfényre vissza című versből az derül ki, hogy a lírai én sem volt mindig tudatában a szülői viselkedés hátterének:

„Mióta megtudtam, hogy / te mindennap ittál, / csak állok egy helyben / és hagyom, hogy bántsanak.” (92.)

A család a személyiségfejlődés, szocializáció elsődleges színtere, a legtöbb viselkedésmintánkat, belső működési mechanizmusunkat innen hozzuk. A tanult hallgatás, a szégyen, elfojtás valahogy azt a hitet erősítik, hogy nem megosztható másokkal, ami otthon történik.  A kiszámíthatatlan szülői viselkedés hatására a gyermekben sem alakul ki belső stabilitás: „Hiába álltam egy helyben, / beleakadt apámba az élet, / dőlt és csúszott / körülöttem is minden.” (Fekete hó, 62.)

A mozdulatlanság megjelenik többek közt a Hajtűkanyar című versben is, ahol a szubjektum jégbe fagy, mozgásképtelenné válik. A kiszolgáltatottság, tehetetlenség artikulálódik számos szövegben, az akarat és cselekvés nincs összhangban. A belső feszültségből adódóan indulat is munkál a sorokban, mégsem dühös vádbeszédet hallgatunk, hanem egy terápiás folyamaton megyünk keresztül. A beszélő nem bűnbakokat keres, hanem az érdekli, „merről indul el a megbocsátás”: „[h]átha lesz idő végiggondolni, / a repedésekbe besimogatni / a gondolatokat. / Akkor majd kifordítom a zsebek belét, / és visszakerülhet / minden a maga helyére. / Mert ahányszor eszembe jut / apám szuszogása, /én azt az emléket / a zsebembe gyűröm. (Kitömött zsebek, 25.)

A megértéshez hozzátartozik az összefüggések feltárása. A délszláv háború gyerekkori emlékei között mintha egy eredettörténet is felsejlene, a tartalékosként tántorgó apa a megfagyott tájban az egyetlen mozgó pont.  Talán itt kezdődött az alkoholizmus, katonaként. „Apám innentől kezdve már / nem akart semmit sem látni / se anyámat, se bennünket / se saját magát.”  (Fekete hó, 62.) A Mitrovica és a Visszahulló vasak szintén háborús emlékeket tematizálják. A vajdasági lírának ez a traumafeldolgozó vonala önmagában is megérne egy tanulmányt, azonban ebben a kötetben semmi sem áll önmagában. A háborús versek nem csak a gyermekkori traumatikus emlékekről, a világ felé irányuló bizalmatlanságról szólnak, hanem a szülőkép megingásáról is: az első vers nagy, erős apaképe itt indul változásnak.

Természetesen a kötődési nehézségek felnőttként a párkapcsolat kérdéseire is hatást gyakorolnak. A jelenség lélektani háttere, hogy szenvedélybeteg szülővel együtt élve sosem tudhatja a gyerek, éppen mire számíthat. Dühre, agresszióra, vagy szeretetre? Bizonytalanná válik saját szerethetőségében, úgy érzi, ő nem elég, bűntudata van, elfojtja a saját érzelmi szükségleteit, vagy meg sem tanulja azokat felismerni és kifejezni. Az Üres tenyerek című versben így tematizálódik mindez: „Ölelésekre vágyok, uram / s arra, hogy békén hagyjanak, / Mert nehéz megtanulni, / hol van a határ, amit mások mutatnak.” (29.)

Az áldozatszerep, bántalmazás iránti vágy a Kitömött zsebekben kap hangot először:

„Egy szakállas férfira várok, / pont mint maga, uram. / Tegye le azt a poharat, / vigyen haza, / két nagy tenyerével / takarja be az arcomat, / és nyomja vissza / a számba a kifújt levegőt. / Tegye a számra a kezét, / ne féljen, / én mondtam, hogy tegye! / Úgy, most tartsa bennem. / De ne így, / ne hagyja, hogy kifújjam! / Ha sikerül bent tartani, / tán eltűnik az összes / emlék, ami lehúzza / a föld felé a lábat.”(24.)

A beszélő maga is felismeri, hogy az apa emléke az, ami fogva tartja, mozgásképtelenné teszi. Az apával már nem lehet megbeszélni a múltat és annak jelenre gyakorolt következményeit: „Forgok éjszaka, és nem tudom, / apám hol lehet, / meghalt, eltemettük, de nem tudom, / hogy mégis hova tették őt el, / hogy nem hallja, / amit mondok neki. (Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének, 21.)

A gyász folyamatát a szakemberek többféleképpen tagolják. A kezdeti modellek három szakaszt különítettek el: érzelmi sokk, a veszteség tudatosulása,  felépülés. Az idézett versben a sokktól, tagadástól, értetlenségtől eljutunk a kontrollált viselkedésig, a versbeszélő a lakásból próbálja eltüntetni az apa nyomait, „eltemetni, kidobni, / hogy segítsem a múlást”. A gyászoló cselekvésbe, ügyintézésbe, praktikus feladatokba menekül. A tudatosulás fázisát az érzések kavalkádja jellemzi. A fájdalom, tehetetlenség, kiüresedettség, félelem a domináns érzések a versekben, de düh és a harag is munkál a sorokban. Az ambivalencia – egyidejű vágy a törődés és békén hagyás iránt – ebből az irányból is értelmezhető, a függő szülők gyermekeire jellemző pszichológiai sajátosságok egybemosódnak a gyászfolyamat átélésével. Olyan testi, elsősorban szimpatikus idegrendszeri tünetek is megjelennek, mint a légszomj, mellkasi szorítás, izzadás és remegés, a testhő változásai, izomgörcs. A szorongás alvási nehézségeket is okoz. (Félbetört bezodiazepinek) Gyakoriak az emlékbetörések. A felépülés időszakában a beszélő próbálja újra megtalálni – most már saját személyiségének részeként – az apa helyét. A tanult magatartásminták gyakorlásával (pl. Állat c. vers) dolgozik a lírai én az apa felkutatásán, próbálja artikulálni veszteségélményét. Az elengedés – égbe jutás – azonban nehézségekbe ütközik, a beszélő próbál rést hasítani az egeken, mert a Szentpéter nem ereszti be az apát. (RepedésekGyárkémény).

A szubjektum nem tud az apához beszélni, a megszólított személye homályos. Az „Uram” megszólítás bizonyos versekben elmarad, majd visszatér. Asszociálhatunk alárendelt beszélői pozícióra, kezdetben akár azt is érezhetjük, Istenhez szól a lírai én, de aztán egyre inkább férfiként, a vonzódás tárgyaként azonosítjuk a másikat. Hozzá beszél, de nem nevezi meg, egészen addig, míg egy gondolatkísérletben meg nem tudja szólítani az apát. Innentől a férfi (Szabolcs) konkrét személlyé válik, de a szerelmi líra verseiben a fókusz csak rövid ideig marad rajta. „Nem te fájsz, / nem te hiányzol. Ez is csak apám.” (A sár fölött, 109.)

Ebben a versben Szabolcs mellett az apa elengedése is megtörténik, a keresés véget ér:

„Apám a Déli sarkon áll, / lóg a feje, nézi a cipőjén a jeget. / Nem néz utánam, / én meg nem keresem. / A Föld sarkánál meg tud nyílni a világ, / és utat enged neki is az égbe.” (112.)

Hogy odafenn ki fogadja be a holtakat, izgalmas kérdés. A transzcendens világból a Szentpéter, a Jóisten is említésre kerül, de az isten helyén időnként üresség áll (Üres tenyerek), máskor pedig kifejezetten ellenszenves figuraként jelenik meg: „Esténként kilapítja a várost / a Jóisten, aztán mindent apróra szaggat. / Nem nagyon szeret minket látni, / azért vagyunk ennyire halványak. (Gyárkémény, 44.)  A szenvedés megtisztulásként akár a krisztusi szenvedés képével is párhuzamba állítható, de purgatóriumként is értelmezhetjük azt az átmeneti szakaszt, amíg a halott a helyére nem kerül. A szenvedést a hátrahagyottak vállalják magukra.

Ugyanakkor az elutasító Jóisten és az apa alakja egymásnak is megfeleltethetők: egyikük sem tölti be azt a védelmező, gondoskodó szerepet, amit a lírai én várna tőlük. Ilyen értelemben az apa bebocsátása az egekbe – amiről nyilvánvalóan nem a Szentpéter, hanem a lánya dönt – azt is jelenti, hogy önmagával azonossá válhat, és megszabadulhat, ahogy a beszélő is megszabadulhat az átvállalt szenvedéstől, és attól, hogy önértelmezésének origója az apja legyen. Vagy egyáltalán, a férfiak. Szabolcs, a szigorú Szentpéter, vagy a tekintetét elfordító Isten – külső pontnak tűnnek, de valójában belső alakok, akiket a szubjektum tesz úrrá, így csak ő képes őket megfosztani hatalmi pozíciójuktól.

A korábbi vádat – „nem lett volna könnyebb / rögtön jónak lenni? Hogy a Szentpéter szélesre / tárja előtte a kaput, ha odaér?” – megértés váltja fel. Ez az elfogadás tulajdonképpen ott volt már a haláltusa alatt is a lírai énben, aki a haldoklóval magára maradva így fogalmaz: „És akkor mondtam neki, figyeljen jól rám, bármit / is tett, bárhogy is volt, nem baj. Nem baj semmi. / Minden úgy jó, ahogy megtörtént. / Hogy nem csinált semmi rosszat, a helyében / senki sem tudta volna jobban csinálni.” (A sár fölött, 107.)

Visszatértünk az időkezelés kérdéséhez, és újra azt érezzük, hogy a lineáris haladás csak illúzió. Egyik pillanat magába foglalja a másikat, a haragban ott van a megbocsátás, a veszteségben a megtalálás. A kitakart nap, a napnak való hátat fordítás jelzi, hogy lesz olyan pont, amikor eljön a szembenézés is. (Reggel, 111.)

A gyászfolyamat végén a felemelkedés nem csak az apa, hanem a beszélő győzelme is. A lírai én (hős) megküzdött az akadályokkal, nehézségekkel, túlélte a legsötétebb órát,  erőforrásait összegyűjtve megvívta a nagy csatát (belső küzdelmeit), és arccal a napnak fordulva lezár egy életszakaszt.

Terék Anna nem törekszik arra, hogy a referenciális olvasattól eltávolítson, egy helyen a beszélő Annaként nevezi meg magát, de ha nem azonosítom a szerzőt a versbeszélővel, olvasóként akkor is azt élem meg, hogy személyes, intim tapasztalatokat, belső folyamatokat követhetek nyomon. Az ismétlődések, újramondások nem formai célokat szolgálnak, hanem a feldolgozást. A szerző ahelyett, hogy a végeredményt, a következtéseket összegezné néhány szikár versben, behúz a zavaros, mély örvénybe, vállalva azt a kockázatot, hogy túlságosan bőbeszédűnek érezhetik egyes olvasók a kötetet. Csöndre, megállásra késztetnek Antal László illusztrációi, ahogy a Halott nők című kötetben, itt is egyszerre simulnak bele a könyvbe és ugranak ki a szövegek közül.

Háttal a napnak számomra az elmúlt évtized egyik legfontosabb lírai élménye volt, olyan könyv, ami kapcsolódási pontok egész hálózatát aktivizálta bennem. Írásomban elsősorban az apával kapcsolatos lélektani összefüggésekre koncentráltam, de szívesen olvasnék olyan értelmező, elemző szövegeket, amelyek más irányból közelítik meg a kötetet, akár a szerelmi líra, akár a délszláv háború poétikája felől.

https://www.ambroozia.hu/A202102/kritika/dagerrot%C3%ADpi%C3%A1k

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s