FOLYTON KÖZELEDŐ FEKETESÉG

„Kerülő útra küldeni azt a folyton közeledő feketeséget”

BESZÉLGETÉS
TERÉK ANNÁVAL

2020-ban jelent meg Terék Anna új verseskötete, a Háttal a napnak, amely a gyász és trauma témáit helyezi előtérbe. A kötet apropóján veszteségről, vershelyzetről és a könyv vizualitásáról beszélgettünk a szerzővel.

– A Háttal a napnak nagyon személyes kötet. Mennyiben volt terápia a versek megírása?

– Nem volt terápia. Apukám halála és alkohol problémái miatt jártam terápiába, nem is egybe, de az megelőzte az írást. Szerintem nem is lenne egészséges senki terápiás szövegeit olvasók elé tárni, mert az nem irodalom, hanem terápiás szöveg. Azt hiszem, egy szöveg akkor tud elindulni a műalkotás státusza felé, ha már megdolgozott témákat mond el, tehát nem a konstatálás szintjén marad meg. Hogy mondani tudjunk valamit arról, amit átéltünk, először meg kell engednünk magunknak, hogy megéljük, átérezzük, túl legyünk rajta. Ezért szakaszokban íródott a könyv: amit már megéltem, megdolgoztam, arról tudtam írni.

– A versek olyan beszédhelyzetet teremtenek, ahol a lírai én egy bizonyos uramnak mesél. Hogyan alakult ki ez az elbeszélői pozíció?

– A gyász folyamata, tapasztalataim szerint, rendkívül magányos. A legtöbb esetben nem tudunk mit mondani egy gyászoló személynek. Sokszor félünk, hogy megsértjük, hülyeséget mondunk neki, sőt, sokszor akaratunk ellenére is megbántjuk olyan mondatokkal, amivel pedig segíteni szeretnénk. A szakpszichológusi képzésen, dr. Sarungi Emőkétől tanulhattam a gyászról, gyászfeldolgozásról, illetve a Gyászfeldolgozás Módszerről. Ő ajánlott nekünk egy könyvet, melyet John W. James és Russel Friedman írt, a címe: Gyógyulás a gyászból. Mindenkinek csak ajánlani tudom, nekem is sokat segített, bár akkor már túl voltam a könyv megírásának folyamatán.

Mivel a gyász valóban magányos folyamat, úgy gondoltam, a versekben ezt azzal tudom a leginkább érzékeltetni, ha az elmondott történetek, a megfogalmazott érzelmek valakihez szólnak. Amikor édesapám meghalt, nagyon nehezen tudtam beszélgetni bárkivel. Az emberek élni szeretnek, és mind félünk a haláltól.

Ahhoz képest, hogy gazdag mintagyűjteményünk van arról, hogyan kell viselkedni, ha két ember házasságot köt, ha gyerek születik, ha elveszítjük a munkánkat vagy krízisben vagyunk, nagyon kevés hagyományt és mintát kapunk arra, hogyan kell viselkedni, ha valaki meghal, vagy ha valaki gyászol.

Akkoriban a legjobban az esett, ha olyan emberekkel beszélgethettem, akik már szintén elvesztették valamelyik szülőjüket. Emlékszem, akkoriban szabadkai színészekkel barátkoztam, apám haldoklott, tudtam, de nem akartam bevallani még magamnak. És a színészek azt mondták, ne féljek, ha meghal apám, ők bevesznek a klubba, mert közülük mindenkinek vagy az apja, vagy az anyja már meghalt, és hogy az egyikük, Imre az elnök, mert neki már mindkét szülője meghalt. Bizarrul hangzott, viszont akkor döbbentem rá, hogy mennyit tud segíteni a fekete humor a gyászban, ha elég érzékenyen tud viccelődni egy sebzett ember egy olyannal, aki épp a megsebzés előtt áll. Nagyon sokat segített a beszélgetés, a humor és az együtt sírás. Viszont továbbra is éreztem, mennyire magamra hagyott az élet, mennyire magamra hagyott apám. Egyszer csak ott álltam az összes fájdalmammal, amit neki szerettem volna elmondani, de már nem volt sehol. A kötetben szereplő első négy verset írtam meg először, valahogy úgy indultak el ezek a szövegek a fejemben, hogy mesélni kell valakinek. Hrabal regényei jutottak közben sokat eszembe, az ő szövegeit is mindig párbeszédnek éreztem, ahányszor olvastam őket. Valami ilyen érzést szerettem volna elérni ezekkel a versekkel, illetve megélni azt, hogy elmondhatom valakinek, akárkinek, vagy épp a versekben megszólított uramnak, mi minden játszódott le bennem, körülöttem, hogy honnan indul el egy élet elromlása, honnan indul a halál, meg lehet-e találni a halál felé vezető út honnan indult, voltak-e jelek, amik jelezték előre a közeledtét, lehetett volna tenni ellene, elodázni, kerülő útra küldeni azt a folyton közeledő feketeséget, a folyton közeledő halált.

– A kötetben ez a mesélés mintha ismétlődéseket hozna létre, amivel a hallgató (és persze az olvasó) újabb rétegeit ismeri meg az elbeszélő érzelmi világának és tapasztalatainak. A motívumok újra és újra feltűnnek, kicsit átértelmeződnek, új jelentésekkel bővülnek, és létrehoznak egy motívumhálót, egy magánmitológiát, ami az olvasatomban egyszerre kapcsolódik a test képeihez és a különböző környezeti, természeti tényezőkhöz. Hogyan alakult ki ez az elbeszélői hang, a rögzítés helyett a motivikus, versképekből építkező beszéd?

– Igazából sokkal prosztóbb elképzeléseim voltak a versek narrátorának hangjával kapcsolatban. Arra akartam törekedni, hogy a versek egy párbeszéd hangulatát adják vissza. Abban biztos voltam, hogy monológok lesznek, tehát csak a lírai én fog megszólalni, a megszólított másik hallgat, ahogyan a férfiak általában hallgatnak a Vajdaságban. Számomra azért volt fontos, hogy valakihez szóljanak ezek az elbeszélő versek, mert a gyász rendkívül magányos folyamat, aki elveszített valakit, előbb-utóbb nagyon magára marad, mert a környezete nem igazán tudja eldönteni, mit is lehetne mondani a gyászolónak, egyáltalán kell-e valamit mondani neki, vagy inkább békén kéne hagyni. Mivel nem sok mintánk van arra, hogyan is viselkedjünk azzal az emberrel, aki gyászol, általában olyan kellemetlennek érezzük és olyan szorongató a halálról beszélni, hogy inkább elkerüljük, nem keressük, mert nem akarjuk zaklatni, mi magunk sem tudjuk, hogyan közeledjünk a gyászolóhoz. Pedig csak meg kéne hallgatni a gyásztól szenvedő embert. Ami szintén nem egy könnyű feladat. Amikor apám meghalt, én is eléggé magamra maradtam a gyászommal.

Nagyon hiányzott, hogy elmesélhessem, mit élek át, milyen emlékek törnek elő. Valószínűleg ennek hozadéka az a folyamatos bővülés, mint mikor az ember addig beszél vagy gondolkodik valamiről, hogy a végére egészen gazdag értelmezési tartományt kap egy-egy emlék vagy motívum.

– Nemcsak a verseid, hanem a kötet illusztrációi is mintha ezeket az emlékeket mutatnák meg, tematizálnák. Mesélnél egy kicsit az illusztrációkról, illetve a szöveghez való kapcsolódásukról? 

– Antal Lászlót, aki az illusztrációkat készítette, már 22 éve ismerem, azóta vagyunk jó barátok, azóta beszélgetünk, segítjük egymás munkafolyamatait. Számomra a munkái által lesz teljes az a szöveg, amit írok. Fizikailag messze élünk egymástól, de folyamatos kommunikációt folytatunk, így nem is érződik a távolság, könnyen együtt tudunk dolgozni. A közös gondolkodás nem csak inspirál a szövegek megírásában, de segít könnyebben átlátnom mindazt, ami körülvesz, vagy bennem zajlik, vagy éppen azt, amiről írni szeretnék.

– A versek főként a gyászt tematizálják, viszont emellett megjelenik a délszláv háború a Visszahulló vasak című versben vagy a párkapcsolat A sár fölöttben. Hogyan kapcsolódnak össze ezek a témák?

– Mivel a délszláv háborúk idején nőttem fel, szerves része volt az életünknek a háború. Bár nálunk nem zajlottak harcok az utcán, nem volt ostrom, frontvonal, az 1999-es NATO bombázások is elkerülték a szülővárosomat, Topolyát, de a levegőben ott lógott a félelem, a szorongás, a frusztráció és a bizonytalanság. Sorban vitték el a férfiakat a frontra, tömegével érkeztek a menekültek, mások külföldre menekültek a még békés területekről. A biztonság megszűnt, a hétköznapok szabályai, a normalitás teljesen átalakult. Azt hiszem, nem kell lövöldözés ahhoz, hogy az ember traumaként éljen meg egy háborút. A hátország is elég veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tűnik, és elég rombolást tud végezni az emberek életében, biztonságos világba vetett hitében.

Szétesett a hazánk, amiről addig azt gondolták az emberek, hogy egy működő ország, hogy megfér egymás mellett ennyi nemzet, sőt, képes békésen együtt élni, egyszerűen eltűnt, átalakult egy olyan véres harccá, amin mindenki megdöbbent.

A családunkat is érintette ez a sok változás, bizonytalanság. A szüleim testvérei mind külföldre költöztek, végül apukám is Macedóniába ment dolgozni, hogy így előzze meg, hogy elvigyék a harctérre. Később volt tartalékos katona, a kaszárnyában kellett lennie folyton. Talán csak a szerencsén múlott, hogy nem vitték el őt is a harctérre.

A párkapcsolati szál az egész kötetben végig jelen van, hiszen a versek mindegyike egy férfihoz szólnak (uram, Szabolcs), akihez a lírai én közeledik, távolodik, vitázik, flörtöl, mozgásban vannak. A kettőjük dinamikája határozza meg a gyász elbeszélésének folyamatát, minőségét, a részletek fontosságát, emellett tükrözni is próbálja a két ember közötti viszony a versekben elmesélt feszültségeket, érzelmeket.

– A kötetben szinte minden vers hasonló hosszúságú sorokból épül fel, a vizualitásuk, szövegképük is szinte megegyező, viszont két szöveg némileg eltér a többitől. A napfényre vissza két betűtípust is használ, míg A sár fölött több olyan versszakot is tartalmaz, ami jóval hosszabb sorokból épül fel, mint a szöveg más részei vagy mint a többi vers. Mi az oka az eltérő versképnek?

– A napfényre vissza című versben van is egy olyan sor, ami megmagyarázza a másfajta betűtípust: amiben megtudjuk, hogy a lírai én azon gondolkodott, mit mondana az apjának, ha valahonnan mégis előkerülne. A másik betűtípussal szedett szöveg az, amit az apjának elmondana. Ezért jelöltem másik betűtípussal, hogy érzékelhető legyen a szövegben, mi szól a lírai én szerelméhez és mi az apjához.

A sár fölött című versben az említett rész amiatt kapott másmilyen formát, mert nem igazán lírai mindaz, amit ott elmond a lírai én. Sokkal inkább egy líraiatlan vallomás, aminek ott azért van helye, mert úgy éreztem, kár versbe szedni, hiszen a hangulat megteremtéséhez, a szenvedés profánságához és a tehetetlenség megjelenítéséhez a hétköznapi, minden költészetet nélkülöző nyelvezet lenne a legalkalmasabb. Mégiscsak egy haldoklás utolsó óráiról van szó. Annak idején így éltem meg, belőlem eltűnt minden pátosz, minden líra és minden álca, amikor apukám haldoklott és utoljára beszéltem vele. A vers megírásakor úgy éreztem, nincs helye a versben egy szavakkal elemelt helyzetnek, sokkal többet ad a hétköznapi szóhasználat. Így tudtam átadni azt, amit akkor éreztem. Ürességet, szeretetet, szépséget, félelmet, tehetetlenséget és dühöt egyszerre. Ez a mondanivaló már túl sok, nemhogy még líraian fogalmazzam meg.

Van, amiről csak egyszerűen lehet beszélni, ahogy egyébként élőszóban beszélünk, elmesélünk valamit. Reményeim szerint épp ettől tud hiteles lenni annak is, aki olvassa.

– Egy interjúban azt olvastam, hogy már dolgozol, vagy legalábbis tervezed a következő kötetedet. Ha jól tudom, akkor a háború utáni béke lesz a témája. Hogy állsz az írással, mesélnél a koncepcióról? Dolgozol mellette máson is?

– Sajnos a covid kezdete óta nem megy az írás. Nagyon nehezen koncentrálok, nehezen olvasok, még kevesebb ötletem van, mint egyébként. Tapasztalataim szerint minden könyv befejezése után jönni szokott egy nagyobb szünet, amikor nehezen vagy egyáltalán nem megy az írás, ezt most még a covid is megfejelte. Év végéig viszont meg kell írnom egy kötetnyi verset, a Térey-ösztöndíj miatt. Ezek a szövegek már körvonalazódnak a fejemben, de rémesen lassan haladok velük. A békéről szeretnék írni, hogy milyen nehéz is az, amikor hirtelen az ember nyakába szakad a szabadság. Igazság szerint ezt érzem most is, mikor a harmadik hullám után nyit a világ: nem tudunk mit kezdeni a megszokott félelemmel, nehezen engedjük el a szorongást, a baj megszokottságát, a sok stressz után elég rugalmatlan az ember. Ezen kívül még foglalkoztatnak transzgenerációs traumák, minták, amik a családokban ismétlődnek, valahány évtizedenként felbukkannak. Ezt a két témát próbálom összefonni majd az új szövegekben, már csak idő és nyugalom kéne hozzá.

Borbíró Aletta

A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.

(Fotó: Bezzeg Gyula)

Forum Könyvkiadó-Pesti Kalligram

Budapest, 2020

117 oldal, 2999 Forint

https://tiszatajonline.hu/?p=139376

2 thoughts on “FOLYTON KÖZELEDŐ FEKETESÉG

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s