Föld

Azt mondják, az albánok
bőre alá mászott az Isten,
azért nehéz őket golyóval
eltalálni, leteríteni a földre.
A bőrük alá nyúlok,
húzom le róluk,
karjukról, lábaikról
tépem a bőrüket,
kereslek,
hogy hol vagy Istenem.

Lyukas már az ég is fölöttünk,
kilyukadt minden körülöttünk,
szökik ki az űrbe a levegő.

Kilyukasztott emberek támolyogtak
az utcán, a törmeléket rugdossák,
egy öregasszony a kitört üveget söpri,
a lehullott cserepeket,
minden gránátozás után felsöpör,
egy támadásban is rendnek kell lennie.

Várom, hogy könnyebbek lesznek a lépteid,
hogy sekélyebb nyomokat hagysz majd a sárban.
Nem fogadja be talpad ez a föld,
ha meghalnál, akkor eltemetni sem tudnának,
mert nem a te földed ez,
úgyis kiköpne magából.

Árkok mélyéből kilöki a testedet,
nem fogad be, itt nem rohadhatsz el.
Majd elfúj a szél, ha kiszáradtál,
hazafúj anyádhoz.
Kaparjanak ott el,
kaparjanak el ott.

Nem tudok több gödröt megásni.
A hajam tele van földdel,
a fogam közt ropog,
az ínyem már fekete.

Fekete lesz ettől a földtől a szemem,
eltűnik tőle a pupilla,
és nem látok mást,
csak a fejembe törő fényt,
ami apróra tör a koponyámban mindent,
mert ha fekete az egész szemem,
azon az óriási lyukon keresztül
csak ömleni fog be a fény,
átmelegíti az agyamat,
elakad majd valahol a tarkómban a vér,
ha rácsapnak,
robbanni fog belülről
és vége lesz.

A szerző a mű megírásának idején Térey János irodalmi ösztöndíjban részesült.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s