üres tenyerek

Túl gyorsan lépked uram,
nem győzöm tartani a tempót,
inkább álljunk meg egy kicsit,
had kapjak levegőt.

Fogja csak meg a kezemet uram!
Érzi, hogy remegek?
Maga szerint mi rázkódik
jobban ilyenkor,
az izom vagy a csont?

Álljon a hátam mögé,
úgy karoljon át,
vagy most már
maga is remeg?

Kár.
Pedig olyan szilárdnak
tűntek a lábai,
mintha földelni tudná
ezt a reszketést.
Lóbál bennem valamit
az a feketeség.

Ahogy nőttem, uram,
úgy nyúlt velem az a feketeség.
Hol a fák közül nyúlkálva utánam,
hol a levetett ruha ráncából bújt elő,
nevető, részegen nevető szájak
fogai közt csillogott,
mert csillogott az a sötét,
mintha minden feketeségben is
ott lenne az úr.

Hogy ne legyünk egyedül!
– ezt mondta nekem
egyszer egy fiú,
hogy Isten az pont annyi,
hogy mikor szörnyű,
elviselhetetlen az élet,
ha feszítik szét
az ember száját, lábát
vagy épp a szívét,
akkor is ott van velünk.

És én csak álltam,
szemben azzal a közelgő sötéttel,
néztük egymást, mintha
dolgunk lett volna,
s nem volt körülöttem
senki, és nem volt
bennem sem senki.

Pont, mint az összes
magára hagyott gyerek,
mind ölelésre várunk, uram,
és hogy anyánk mégse haragudjon
ránk annyira.

Nézem ezt a sok felnőttet,
a legtöbbjük úgy néz ki, mint
akire még mindig haragszanak.
Mintha kiskorukban
csináltak volna valami rosszat,
s az a rosszalkodás
oly mély vájatot vájt volna
az anyjuk szívébe, hogy
azóta is úton van a harag
és folyton késik a megbocsátás.

Nézik a cipőjük orrát,
mint az autó elé lépő
gyerek a járdán,
féltő és ijedt üvöltés után.
Mert nehéz megtanulnunk,
hol van a határ,
nehéz meglátni azokat
a láthatatlan, vérvörös csíkokat,
amiket csak anyánk lát,
aztán ki tudja,
milyen fáradtság vagy bánat miatt,
üvöltve tudta csak megmutatni.

Ott van a Jóisten, uram,
minden kifáradt anya üvöltésében.
Nem csak a mosolyokban
lakik az isten,
nem gondolja?

Nem fogja soha senki
a kezünket, uram.
És épp ez ebben a nehéz.
Csupasz kezekkel állunk,
nézzük a falon, az égen
a repedéseket,
közben tátong bennünk
az a betölthetetlen űr.

Minden résben ott van a Jóisten,
ott ül és figyel.
Talán sajnál, talán szeret.
Egyedül kéne állni, uram,
és nem várni kezekre.
Végül minden tenyér
úgyis egyformán marad üres.

Irodalmi Szemle online, Zsemle

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s