Hajszálak

Hideg a nyár,
28 éves vagyok.

Az idegszálak alá
szúródott be a halál,
sorban emelgeti őket,
oldja tapadásukat.
Réseket vág a testemben,
lassú ütemben
csinál helyet magának.
 
Úgy legyen vége ennek is,
mint mikor
kifárad a nyíl a levegőben,
s a célt el sem érvén
válik súlyossá, s a földre esik.
 
 
*
Hajszálakon lógnak mind a csillagok.
Húzza-e súlyuk Uram a fejedet?
 
 
*
Szürke a Duna,
a hattyúk úgy úsznak rajta,
mintha eldobott, levegőt nyelt
nylon zacskók lennének.
Szemetet sodor
a parton a szél,
szemem sarkába gyűlnek
a porszemek.
 
 
Annyian kapaszkodunk beléd,
hogy szinte már a földre lógsz Uram.
Van-e még rajtad hely?
Odatenném én is a kezem.
 
 
Nem tudom milyen szavakkal kéne
imádkoznom hozzád magamért.
Ahányszor eszembe jutsz,
nekem nevetnem kell.
Nehéz a nevetést lenyelni
anyám mellett, aki már
mindenen sír.
 
Néha olyan gyorsan sírja el magát,
egymás után többször is, hogy
összeérnek arcán a könnyei.
 
Próbálom elfordítani a fejem,
vagy becsukni a szemem,
alvást színlelni.
Én nem tudom anyámat
a haldoklásom közben
megvígasztalni.
 
Anyám nem hal meg helyettem,
ahogy ígérte, mert szerinte
úgyse tudna már megmenteni.
 
Rászögezték arcára a könnyeit.
Nem sír, csak állnak egymás alatt,
a szemétől egészen az álláig lógnak
a könnycseppek.
 
Kifeszítette körülöttem
valami az időt.
Nem tud lecsöppenni:
a levegőben áll az eső,
az ég reped, beszakad
a súlyától.
 
 
*
A combjaim közt kilátok.
Az ablakot nézem Uram,
várom, hátha meglátlak,
ahogy a kertben sétálgatsz,
látni szeretném a vállaidat,
hogy mérjem,
melyikünké nagyobb,
s melyikünké hajlik
mélyebbre.
 
Nem sírok, mint aki
megszokja szép lassan
a rendszeres verést.
 
Azt mondják, elviselhetetlen
ahogy fára szögezik
az ember testét.
Nem tudom, milyen lehet
a csontok mellett pattanó,
feszítő fájdalomhoz képest.
Nincs fájdalomcsillapító,
ami kihúzná ezeket
a csont mellé ékelt,
vékony fájásokat.
 
Félek, hogy nem jut már le
elég levegő,
s a tüdőm úgy horpad be,
hogy a bordák mind
kettétörnek a szívem körül.
 
 
Engedj, had menjek,
ne tarts tovább életben,
ha már egyszer a haldoklás felé
küldtél Uram.
 
Látod, milyen szófogadón
nyelem le minden szavad?
Fejtsd hát le szívemről
végre az ujjaidat.
 
Ne hagyj itt,
ha már így szeretsz,
ne hagyj tovább kínlódva
tapogatóznom utánad.

Élet és Irodalom, 2016/9.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s