szabályos éjszakák

Beleakadok mindenbe,
túl szabályos
minden éjszaka, uram.
Aztán felhorzsolt bőrrel,
arccal a napnak állok
búcsúztatom az időt,
az ég alá csúszott apámat,
próbálok múlni, miközben
még mindig billeget
belülről a gyász.

Nehéz a bánatnak véget vetni.
Olyan kényelmesen veszi
körül magát vele az ember.
Nehéz a magányból kilépni,
megszokni új szagokat,
szuszogásokat.

Szép, szabályos minden éjszaka.
Olyan rendben van most minden
körülöttünk, de mégis,
maga mellé bújva sem tudok
elaludni, uram.

Néztem az előbb az arcát,
miközben álmában idegesen morgott
és hiába csúsztam arrébb,
az a megszokott bánat
utánam nyúlt.

Néha mintha
a testen kívülre csordulna
az ember lelke.
Pont annyi folyik ki az emberből,
amekkora
a beléje mártott fájdalom.
Belőlem lassan kiszorított
apám mindent,
nem adott helyet másnak.

Kiszorítja a félelem
a testéből az embert.
De tán úgy van,
hogy pont ezért kell az emberbe
fájdalmat mártani,
hogy az veszítsen súlyából.

Így enyhül bennünk meg,
valami gonosz, valami végtelen.
Csak a fene gondolná útközben,
hogy ezt ép ésszel is
ki lehet majd bírni
és hogy arra, a kiszorított helyre
más csúszik vissza,
mondjuk a félelem.

Az meg ragadós.
Rátapad a kézre-lábra,
aztán lángol, mint a napalm.

Látja uram, ez a sötét ég
belóg a szobába,
a lábam szárára csúszik,
s mellette látom, a belőlem
kicsordult Annát is
magába szívja.

Tapad és ered minden éjszaka.
Mint csontra kötve az izom.
De mondja meg, végül
ki lesz, aki
a görcsös ismétlődéstől
bennünket elold?

Magunkban kell, hogy higgyünk,
ezt mondta, uram.
És nézem az arcában
az én arcomat.
Nézem ahogyan
kirakatok üvegében
visszatükröződök.
De akkor sem tudom elhinni,
hogy ez a kifáradt, egyre csak
öregedő test, és beleragadva
ez a furcsa, foltos lélek
bármilyen fagyból is ki tudná tépni
az életet, uram.

Kiegyenesítik az összes utcát
ezek a szabályos éjszakák.
Sötétben a helyére kerül minden,
én már gyógyszer nélkül is alszok,
bort se kell innom,
ha orvos ezt hallaná,
biztos örülne, hogy szépen
meggyógyultam.

Mégis áll, ebben a szabályos,
pesti éjszakában minden,
hiába izzaszt a nyár,
simítja bőrömet a tavasz,
mindenhol fázok,
lépésenként a cipőtalpam
a járdára fagy.

Odafagyok a metró ülésére,
az irodámban a székre,
három takaró alatt a matrachoz,
és hazafelé minden nap
a villamosra fagyok.

És nem tudok úgy lépni,
hogy lerázzam magamról
a jégvirágos apám nyomát,
a hallgatásokat,
azt az olvasztó kibékülést,
és a megkönnyebbülést.

Mint a freon, kering bennem
tíz évnyi háborús gyerekkor,
emigráció és otthontalanság,
kering és hűt apám hiánya,
és hiába gyógyult ő meg,
hiába békültem ki vele,
hiába nevettünk utána együtt annyit,
aztán szegény, hiába halt meg,
valami legbelül mindent
újra és újra
megfagyaszt.

Hévíz, 2018/4-5.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s